Századok – 2000
KÖZLEMÉNYEK - Szovák Kornél: Szent László alakja a korai elbeszélő forrásokban (A László-legenda és a Képes Krónika 139. fejezete forrásproblémái) 117
SZENT LÁSZLÓ ALAKJA A KORAI ELBESZÉLŐ FORRÁSOKBAN 137 eredeti jelentésének megfelelően használták. Elsősorban olyan államszerkezet jöhet tehát szóba a magyar krónikaszöveg valóságbeli mintájaként, melyben többen, ha pontosítjuk elvárásunkat, legalább négyen gyakorolják a kormányzatot. Ha felidézzük az 1204. évi katasztrófát követő időszak hatalmi viszonyait az egykori Keletrómai Birodalom területén, találónak kell minősítenünk a kérdéses kifejezést. A konstantinápolyi latin császártól a velenceiekkel kötött egyezmény értelmében három vazallusállam függött: a Thessáliai Királyság, az Athéni és Thébai Hercegség, valamint az Achaiai / Moreai Fejedelemség, s ezek mellett önálló hatalmi területet alakított ki, főleg az égei-tengeri szigetvilágban, Velence. A nagy osztozkodásban a Birodalom latinok kezére került területeit négy részre osztották fel („Partitio regni Graeci" v. „Romániáé"), melyből ki-ki méltányosan részesedett.94 Enrico Dandolo halála után a velencei dogé konstantinápolyi utóda ezen osztozás révén vehette fel a „quartae partis et dimidiae totius imperii Romániáé dominator" címet, melyet a „potestas" és a „protosebastos" kifejezésekkel egyetemben még a 14. század közepén is használt.95 A vazallusállamok élén álló személyek erejükhöz mérten igyekeztek befolyást gyakorolni az új császár megválasztására, függésük attól azonban teljességgel névleges volt, ez adta a rendszer ingatag mivoltát. A latin államok belső, berendezkedése a nyugati és a görög hűbériség vonásait egyesítette magában, melyek mindenesetre számos hűbéri tartományra oszlottak.9 6 A krónikaíró keresve sem találhatott volna tehát szabatosabb kifejezést a vazallusállamok uralkodóinak megnevezésére, mint a „duces et tetrarche", mely a latin császárságnak névleg alávetett, különböző rangú uralkodóval rendelkező királyság, hercegség, fejedelemség és a velencei „negyedes" (valójában három nyolcados) fejedelemség uralkodóit jelölte meg, míg a „barones et optimates"-szel minden valószínűség szerint ezen államok hűbérurait, esetleg u-94 Ekkortól ,ßomania" lett a latin utódállam latin nyelvű megnevezése, s ez még a 15. századi magyarországi latin forrásokban, így pl. egy 1444. évi I. Ulászló-oklevélben is imígyen szerepel, Dl 29 479: „duo fratres sui nobiscum per omnes fere partes Rascie et Bulgarie usque ad confinia partium Romanie procedendo ... felici morte decubuisse perhibentur." A „Romania" alakra vö. Schramm, P E.: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik. Beiträge zu ihrer Geschichte vom dritten bis zum sechszehnten Jahrhundert von P E. Schramm mit Beträgen verschiedener Verfasser. I—III. (Schriften der Monumenta Germaniae Historica [Deutsches Institut für Erforschung des Mittelalters] 13Л-Ш). Stuttgart 1954-1956, III, 845 sk. 95 Nicol, D. M.: Byzantium and Venice. A study in diplomatic and cultural relations. Cambridge - New York - New Rochelle - Melbourne - Sydney 1988, 153. Vasiliev, A. A.: History of the Byzantine Empire 324-1453. I-П. Madison - Milwaukee - London 51970, II, 463. Ostrogorsky, G.: Geschichte des Byzantinischen Staates 350. Schramm, P E.: Herrschaftszeichen und Staatssymbolik I, 864. 96 Az előzetes megállapodásban még a négy részre osztás szerepel („debet imperátor habere universam quartam partem aequisiti imperii ... relique vero très partes per medietatem inter nos et uos dwidantur", Tafel, G. L. Fr. - Thomas, G. M. (hrsg.): Urkunden zur älteren Handels- und Staatsgeschichte der Republik Venedig mit besonderer Beziehung auf Byzanz und die Levante von neunten bis zum Ausgang des fünfzehnten Jahrhunderts. I—III. (Fontes rerum Austriacarum. Oesterreichische Geschichts-Quellen. Zweite Abtheilung. Diplomataria et acta XII-XIV) Wien 1856-1857., I, 447, 460.), de a Partitio maga csak három részt sorol fel, ám 1204 végére ezekhez jött a Thessalonikéi Királyság. A görög és a latin források már többnyire négy részről emlékeznek meg, melyekhez egy kisebb ötödik is járult. A Partitio és az osztozkodásra vonatkozó elbeszélő források szövegét közli Tafel - Thomas, Urkunden 452-464. Vö. Handbuch der europäischen Geschichte II, 1143 sk. Ostrogorsky, G.: Geschichte des byzantinischen Staates 349 sk. Moravcsik Gy.: Bevezetés a bizantinológiába. Budapest 1966, 121.
