Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kalmár Melinda: Ennivaló és hozomány. A korai kádárizmus ideológiája (Ism.: Donáth Péter) 1301

TÖRTÉNETI IRODALOM 1303 bízta a hatalmi-politikai intenciók közvetítését". Kádár János tisztában volt a korszerű média jelentőségével. Már 1956 novemberében kijelentette, hogy „a sajtó és a rádió többet ér mint a puska." S ha az adott körülmények között átmenetileg az utóbbit preferálta is, tisztában volt a média szerepével, mely elsősorban már nem az volt, hogy „morális vagy esztétikai értékeket képviseljen és közvetítsen, hanem az, hogy úgy tegyen, mintha a politizáló közvéleményt jelenítené meg, azaz szimulálja a modern sajtónyilvánosság bizonyos elemeit." „Ez az állam által vezérelt újfajta nyilvánosság... már a társadalom minden rétegét meg akarja nyerni." Ezért „a reprezentatív, irodalmi törzsi elitpolitikát" (a népi írók korábbi helyzetének, alkupozícióinak felszámolásával; az irodalmi és politikai élet egymástól történt „elválasztásával", az írószövetség „átalakításával") egy átfogóbb, az értelmiség széles rétegeit a rendszer szolgálatába állítani próbáló — sa hatalommal való kommunikáció folyamatába „társadalmi vitákkal" involváló — új koncepcióval váltották fel. (Mint közismert: általában is erős affinitást mutattak a politikailag „megbízható középszer" iránt.) „Modernizáltak" akkor is, amikor megszűntették „az archaikus főideológus szerepet", s az egyes területek „irányelveinek kidolgozását" olyan szakemberekre bízták, akik politikai szempontból feltétlenül lojálisak voltak (mint pl. a plasztikusan megjelenített kiadói főigazgató), vagy olyanokra, akiknek „a politika inkább hivatásuk volt már, nem annyira meggyőződésük". Az állami-és párt-funkciók szétválasztása, a részleges szekularizáció folyamata is egy részleges professzionalizálódás irányába hatott, mintegy előkészítve a talajt a későbbi, immár valóban technokrata nemzedék számára. Az idők folyamán változott az ideológia és „a különböző szellemi területek" viszonya is. „Az ötvenes évek második felétől a politika már nem az irodalommal, hanem a filozófiával, egy évtizeddel később pedig a társadalomtudományokkal, végül, legkésőbbi korszakában a közgazdaságtannal akart közelebbi kapcsolatba kerülni; vagyis egyre inkább a tudományok eredményeinek felhasználásával akart feltöltődni, megújulni, de mindig csak annyira, amennyire ezt feltétlenül szükségesnek tartotta." Márpedig - különösen kezdetben - igencsak szűknek bizonyult a filozófiai-politikai innováció iránti „affinitásuk": jól példázza ezt az, ahogy az ún. „Lukács ügyet" kezelték. Az 1956-tal kapcsolatos véleménye mellett kitartó — javarészt németül írt elvont munkái révén Kádár számára amúgy is „befoghatatlan" — szuverén kommunista tudós (a nyilvánosság sajátos módozatainak, és nemzetközi kapcsolatainak kihasználásával) akarva-akaratlan gyakran borsot tört (az ideológus Révait 1957-ben könnyedén „lesre futtató", diszkreditáló) a pártvezető orra alá... Az alapos levéltári kutatásai és szerencsés adottságai révén a korszakot és szereplőit nemcsak értő — de mint könyvéből kiderül — sok esetben „érző" Kalmár Melinda úgy látja, hogy „Kádár a forradalom nélkül nem tudott volna kádárizmust csinálni, annak ellenére, hogy alkatát tekintve tökéletesen alkalmas volt a módszerváltó feladatra, mert korának és rendszerének mondhatni abszolút adekvát embere volt. A kommunizmus kényszerű-szükségszerű metamorfózisát majdhogynem megszemélyesítette, mintha genetikusan azonos lett volna ezzel a programmal. Alkatánál, természeténél fogva, tökéletesen alkalmas volt arra, hogy az elengedhetetlenül szükséges korrekciót a kommunista rendszer magyar modelljén — példaértékűen — végrehajtsa... Tudatában pontosan ott tartott, nem előbbre, nem hátrébb és nem lemaradva, ahol a kommunista rendszernek ebben az időben saját fennmaradása érdekében optimálisan tartania kellett. A rendszer aktuális kívánalmai és Kádár alkata között mondhatni teljes volt az azonosság, abszolút az egybeesés. Keményen betartotta az általa és az emberei által „minőségi demokráciának" nevezett rendszerépítés két ütemét: az első két évben — a legfőképpen általa szorgalmazott — kíméletlen megtorlás a jellemző, de ezzel párhuzamosan jó néhány olyan intézkedést is hoznak, mely már a tényleges konszolidációt, a rendszer hatvanas évekbeli működését előlegezi meg. A második szakasz kezdetén, 1958 közepétől elkezdődik a mély amnéziás terápia a megtorlások feledtetésére, de ugyanekkor a gyorsított ütemű ideológiai „törvényhozó" munka is.... A konszolidáció nem a hatvanas évek terméke, hiszen a kádárista vezetés kezdettől fogva tudatosan törekedett annak a rendszernek a kiépítésére, amely végül a konszolidált kádárizmus arculatát jellegzetesen meghatározta." Éppen a róla elnevezett rendszer első évtizedeihez adekvát alkatában rejlett fejlődésének későbbi korlátja is. Mint „a klasszikus MSZMP-nemzedék" meghatározó alakja, maga sem vált „semmilyen értelemben modernné, ezért innovációs készsége a hatvanas évek végére ki is merült, és az újabb kihívásokra már nem tudott válaszolni, így sem tovább modernizálni, sem határozottan uralkodni nem tudott" - írja, alaposan kidolgozott, izgalmas részletekben, fontos megfigyelésekben rendkívül gazdag munkájában a szerző. A kötet remélhető második kiadása előtt talán célszerű lenne tisztáznia a könyvében meglehetősen sokféleképp — talán nem is elég konzisztensen, s a poszt-modern fogalmát teljesen figyelmen kívül hagyva használt — „premodern, modern, modernebb, modernizál" stb. fogalmakat. Donáth Péter