Századok – 2000

KISEBB CIKKEK - Vida István: Egy polgár az 50-es évekről; az 56-os forradalomról és az első benyomásairól. Szőllősy Pál levele Pfeiffer Zoltánhoz. Bécs; 1957. június 2 1279

1290 KISEBB CIKKEK több joggal a kisgazda tömegeket az előbb említett 47-es és 48-as emigráns politikusoknál. Persze Varga Bélának és Nagy Ferencnek azt is felrója az otthoni közvélemény — és talán némi kisjoggal —, hogy amíg otthon politizáltak, megalkuvó, gerinctelen politikát folytattak. A Te és pl. Sulyok Dezső gerincességéről, személyes bátorságáról mindenki tud. De — ne haragudj — mégis közelebb áll a néphez az, aki tovább tartott ki mellette Magyarországon, aki ezért börtönt is szenvedett stb - Ugyanez fennáll Kéthly Anna javára is természetesen. Ezt szeretném tehát a személyi kérdéssel kapcsolatban megállapítani. b/ Magyarországon olyan változások történtek az elmúlt 10 esztendőben — amit Ti külföldön töltöttetek —, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, melyeket nem lehet csak egyszerűen „visszacsinálni". Átalakult — a politikai és gazdasági átalakulásokkal párhuzamosan — az emberek gondolkozása, felfogása is. Azt lehet mondani: egy kicsit mindenki szocialista lett. A magyarországi rendszert a nép 97-98%-a utálja, gyűlöli. De a rendszer egyes —jó vagy kevésbé jó — intézményeit, módszereit a nép magáévá tette és ezeket nem kívánja megváltoztatni. Vagy legalább is nem kívánja úgy megváltoztatni, hogy visszatérjen az 1948 előtti helyzetre. Néhány példa: Ti és a többi polgári politikus 1948 előtt szenvedélyesen küzdöttetek a magánüzemek, vállalatok államosítása ellen. A forradalom vezetőit viszont csak Kádárék rágalmazzák azzal, hogy az államosítás visszacsinálásáért küzdöttek. A valóságban azok, akik fegyverrel vagy tollal kezükben harcoltak októberben és novemberben, óriási többségükben azért küzdöttek, hogy az államosított gyárak a munkástanácsok révén még inkább a munkásság kezébe kerüljenek. Ez vitathatatlan tény; ez nem valami átmeneti taktika volt, hanem végleges követelés a szabadságharc legtöbb vezetője s az abban részt vett tömegek részéről. Ugyanígy a parasztság gyűlölte a rákényszerített kolhoz- és beszolgáltatási rendszert, de esze ágában sem volt bármit is visszaadni a volt földbirtokosnak vagy kártalanítást fizetni (lám, Kovács Imre is annyira elszakadt a mai parasztságtól, hogy a „Látóhatár"-ban megjelent cikkében még a földbirtokosok kártalanításáról beszél). Sőt, a parasztságnak igen nagy része belátja a szövetkezés fontosságát, gondolkozásmódja (persze ez vidékenkint változó!) részben mái- annyira átalakult, hogy legyőzve az ősi individualizmust maga keresi a szövetkezés, társulás különböző formáit, csak épp úgy, és azokkal kíván társulni, ahogyan és akikkel ő akar, s nem, ahogy felülről rákényszerítik. -Erről még sokat lehetne beszélni, nem utolsósorban érdekes volna elbeszélni, hogy számosan közülünk, menekültek közül, olyanok, akik szocialistáknak igazán nem vagyunk nevezhetők, milyen csodálkozással, megütközéssel, sőt ellenérzéssel fogadtuk a Nyugat némely — otthon már rég elfelejtett — szokását vagy intézményét (gondolok itt a társadalmi rangkülönbségektől kezdve a magánmunkáltató és alkalmazottja közti viszonyig mindenféle dologra), önkénytelenül is azt emlegetve, hogy ez antiszociális, nálunk ezt szociálisabban oldották meg. Összegezve tehát: aki a magyarságot ma külföldön képviselni akarja, annak ismernie kell a magyarság ezzel kapcsolatos vágyait, felfogását, érzésvilágát is, s ezt az újabb emigráció jobban ismeri, a dolog természeténél fogva. szágot. 1957 januárjában strasbourgi Magyar For- tagja. Később a Szabad Magyarország Nemzeti Képradalmi Bizottság tiktára, majd a Magyar Bizottság viselet főtitkári tisztét is ellátta.