Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Anderle Ádám: Latin-Amerika története (Ism.: Rákóczi István) 1018

1018 TÖRTÉNETI IRODALOM Änderte Adám LATIN-AMERIKA TÖRTÉNETE Paniionica Kiadó, Budapest, 1998. Anderle Ádám legújabb munkájának elemző bemutatásakor kérem, engedjenek meg számomra egyrészt némi a recenzió műfajától idegen szubjektivitást, másrészt pedig azt is, hogy magához a műhöz egyfajta tágabb perspektívából közelítsek. Ezt nem azért teszem, mert a szerző felé bármilyen formában elfogult volnék, vagy mert az adott mű önmagában is nem jelenthetne elégséges okot vagy jogalapot arra, hogy a figyelmet recenzió formájában is felkeltsük iránta. Ami erre késztet, az nem más, mint a szerencsére szaporodó számú történelmi tárgyú monográfiák kolofonjai táján is megjelenő olykor diszkrét félmondatok, sorok, amelyek a megrendelőre, támogatóra, mecenatúrára vagy alapítványokra vonatkoznak, ahonnan az adott, könyvvé lett idea megvalósulásához tőkét merített: anyagiakat vagy erkölcsieket. Ez a jelen esetben a Művelődésügyi és Közoktatási Minisztérium volt, a Felsőoktatási Pályázatok Irodája tankönyv-támogatási programja keretében. Mindez pedig azt a talán nem is hamis érzetet kelti bennünk, hogy a Latin-Amerika története valójában nem más mint egyetemi jegyzet. Ez a körülmény pedig, ha szabad, egy rövid kitérőre késztet, ami egyben a közelmúltba tett kalandozásra illetve annak a jelennel való egybevetésére ösztönöz. Két évtizede, amikor először kerültem az egyetemi jegyzet műfajával élő kapcsolatba, küllemében ez (már akkor) elsárgult és silány újságpapírra nyomott majd fűzött, de inkább csak sokszorosított mint nyomtatott kiadvány volt. Célját tekintve ez kevésben tért el a már a Gutenberg kora előtti egyetem véndiákjainak soványka megélhetését is biztosító sokszorosító „másoldák" termékeitől, hacsak nem abban a nem lényegtelen vonatkozásban, hogy szerzői nem famulusok, hanem professzorok voltak. Az első, saját történész évfolyamom forgatta jegyzetet történetesen az ókori görög történelem tárgyában írták, és mi tagadás, tetszési indexe korántsem közelítette meg a relatíve elvárhatót, vagy az objektíve megérdemeltet. Ebben bizonyára közrejátszott egy általunk sűrűn idézett, majd kiforgatott, s végül már a gonosz általánosítás szintjére emelt kiragadott bölcs frázis, miszerint is „az archaikus korban hiányozni tűnő baromfitenyésztés a klasszikus korban előtűnni látszik". Számunkra ez akkor problematikusnak nyilván csak azért tűnhetett, mert az archaikus és klasszikus korok periodizációbeli egymásutániságán kívül gyarló, ifjonti, heves vérmérsékletű és kritikai „realista" elménk nem talált a fenti mondatban több információt. Mi pedig egy jegyzettől általában is, de a vizsga közeledtével arányosan sürgető módon különösen is leginkább ezt vártuk (el). Vizsga előtti hagymázos álmaink még attól a tiszteletlenségtől sem riadtak vissza, hogy az általunk ismeretlen, másutt oktató, ezért absztrakt értelemben is vehetett nagybetűs Szerző díjazása és Műve terjedelme, azaz a bennünket nyomasztó megtanulatlan oldalak nagy száma között egy merész és elhamarkodott okozati összefüggést állítsunk fel. Végül kiderült, hogy első kollokviumunk anyaga szerencsésen megoszlott az általunk hallgatott előadások, a jegyzet és egy bibliográfia ismerete között, ami bennünket és vizsgáztatóinkat is jobb színben tüntetett fel nem csak akkori, mostani szemünkben is. A jegyzettel kötött első és majdnem végzetes találkozásunk óta szerezhettünk persze egészen másfajta tapasztalatokat is. Voltak olyan bestsellereink, amiről már akkor jól sejtettük, hogy valójában semmi közük sincsen a jegyzetek tartalmi vagy formai elemeihez, lévén inkább fontos esszék vagy hasznos kismonográfiák. Tartok tőle, hogy mára sincsen sokkal nagyobb történészi konszenzus vagy módszertani összhang abban a tekintetben, hogy mi vagy milyen is a (jó) egyetemi jegyzet, miközben megmaradt, sőt nemcsak használhatóságuk vagy információtartalmuk vonatkozásában is egy elég nagy szóródás közöttük: az okos tudományos célú ismeretterjesztéstől a bölcs(ész) pszeudo-jegyzetig. Azóta a változó szakmai és hallgatói elvárásoknál talán csak a piaci mechanizmusok változtak jobban, s erre a hivatkozott támogatási keret csupán az egyik utalás. Az egyetemi jegyzet, amelyet egy adott tárgy oktatási célja és általános tudományos igényessége egyszerre jellemez tehát jócskán megváltozott. Mindezen kitérő után hadd kanyarodjak vissza Anderle Ádám jelen munkájához, ami csaknem mindenben ellentettje az anekdotázó emlékezet által felidézett hajdani egyetemi jegyzetnek. Borítója — Révész László munkája — nemcsak az „átkos" közelmúlt egyetemi jegyzetbolti polcainak hajdani egyszínűségét lett volna képes önmagában is megtörni, hanem bátran felveheti a versenyt nemcsak a ma könyvesboltjának polikróm ízlés- (?) és színvilágával, hanem akár egy utazási iroda egzotikus repülőjegy katalógusával is. Kemény kötése tartást és minőséget, összesen 184 oldala tömörséget, számítógépes tördelése és szövegszerkesztett lapképe jó áttekinthetőséget ígér: a jegyzet külsőjének könyvpiaci megújulása - úgy hiszem, bátran állíthatjuk, máris megtörtént. A kérdés most már