Századok – 2000

TÖRTÉNETI IRODALOM - Duhamelle; Christopher: L'héritage collectif: la noblesse d'église rhénane; 17e -18e siécles (Ism.: Sahin-Tóth Péter) 1008

1012 TÖRTÉNETI IRODALOM a lánc, a család nevének fenntartása érdekében. Az önkorlátozás ennek az ideológiának a nevében tűnt elfogadhatónak. Ez azonban csak az egyik pillére volt az egyházi nemesség által a 18. századra tökélyre fejlesztett rendszernek, amely egy stabil karrier-perspektíván és az ennek megfelelően szabályozott biológiai reprodukción alapult. A másik pillért a legszélesebb értelemben vett társadalmi környezet (intézmények, kulturális jelenségek, mint pl. divatok, ideológiák stb.) alkotta. Duhamelle könyve harmadik részének utolsó fejezetében éppen azt taglalja, hogy a felvilágosodás szellemi és divatjelenségei mennyire megnehezítették az igen merev családi fegyelem automatikus érvényesülését. Az eladósodás, a nem önként vállalt cölibátus és az érdekházasságok többször vezettek konfliktusokhoz. Ezeket elsősorban az érzelmek, az egyén, a személyiség és a család új, individualista felfogásának térhódítása gerjesztette. Az újfajta érzékenység ugyanis többek számára megkérdőjelezte áldozatuknak, ha nem is a hasznát, de „természetes" voltát, mégpedig az egyén „elidegeníthetetlen jogainak" nevében. Végezetül a szerző kísérletet tesz a lovagság családi rendjének definiálására, amelyet dinamikusnak nevez, mert állandó átalakuláson, fejlődésen ment keresztül. Az egyes családi stratégiák központi elemét éppen a változásokhoz való alkalmazkodás képezte. De paradox is ez a rend, mert az alkalmazkodás nyilvánvalóan az állandóság igényén alapult. Paradox, mert egy olyan bensővé váló ideálból merítette erejét, amely alkotóelemei, az egyéni sorsok és társadalmi meghatározottság meghaladására késztette. így vált a rajnai Stiftsadel a változásokra való puszta reagáláson túl fenntartójává, sőt alakítójává is azoknak a struktúráknak, nevezetesen az egyházfejedelemségeknek, amelyek családi stratégiáit, társadalmi arculatát meghatározták. Christophe Duhamelle munkájának tartalmi bemutatásán túl külön ki kell emelni a szerző módszertani észrevételeit, illetve bizonyos társadalomtörténeti elméletekkel vitázó megjegyzéseit. Ezek a tárgyalás logikájából következően szétszórtan jelennek meg könyvében, ám egymás mellé sorakoztatva markáns történészi szemléletet tükröznek. Az intézmények, a társadalom és a társadalmi reprodukció története elválaszthatatlanok egymástól, szögezi le Bourdieu nyomán. Megismerésük, változásaik megértése csak egymásra kifejtett kölcsönhatásaik feltérképezésével lehetséges, nem pedig úgy, hogy mindenáron ok-okozati összefüggéseket akarunk rájuk erőltetni. Az intézményeket nem lehet „mozdulatlannak" tekinteni, avagy valamiféle „mentalitást", „szellemet" képzelni mögéjük. Átalakulásaik magyarázatát még kevésbé remélhetjük teleologikus absztrakcióktól, sorolja a Duhamelle a számára elfogadhatatlan megközelítéseket. Ugyancsak elveti az olyan modelleket, amelyek egy csoport viselkedésének általános magyarázata érdekében hajlamosak elsiklani az egyedi jelenségek keltette anomáliák felett. Le is szögezi, hogy az általa kidolgozott lovagi családi modellt sem lehet valamiféle természetes normaként kezelni, mivel nincs olyan csoport, amelynek szokásait egyszerűen szabályok és elvárások mechanikus alkalmazásaként lehetne értelmezni. Számos tényező játszik össze minden döntésben, s éppen ettől lesznek egy normán belül is egyedivé, bírnak valódi téttel. Egy modell használata — íija — annyiban indokolt, amennyiben kiemeli a különféle magatartások összetartó jelenségeit. „A családi modell a reprodukciós stratégiák egyfajta polarizáló eleme. Nem tünteti el sem a véletleneket, sem a [modellel szembeni] ellenállást, sem a változásokat. Hatékonyságát azon mérhetjük le, hogy mennyire képes ezeket ténylegesen, vagy legalább látszólag integrálni." A pusztán tipológiai egyezésekre, analógiákra építő oksági magyarázatok veszélyeit több példával is illusztrálja Duhamelle. Megállapítja, hogy nem beszélhetünk általában nemesi struktúrákról, mivel hasonló intézmények léte egy-egy csoport esetében különböző társadalmi hátteret takarhat. Ilyen például a hitbizomány, vagy a demográfiai magatartásban megfigyelhető „összehúzódási" reflex (termékenység, illetve családméret korlátozása). Ezek gyakoriak az európai nemességek körében a 17. századtól kezdődően. A velencei nemességnél egyértelműen anyagi forrásainak szűkülése váltott ki efféle „pánikreakciót". A rajnai lovagok ugyan hasonló válságjelenségekkel szembesülve kényszerültek hasonló válaszra, ezt azonban értékelhetjük úgy is, hogy egyházi monopóliumuk működtetésének hatékonyságát fokozták a végletekig. Tény, hogy egy olyan, látszólag egy tőről fakadó intézmény, mint a hitbizomány konkrét társadalmi jelentésének megállapítása is aprólékos vizsgálódást igényel minden egyes érintett családra sőt egyénre vonatkozóan. Ugyanígy viszonyul Duhamelle a számos történész szerint általános nemesi jellegzetességnek tekinthető leszármazási tudat kérdéséhez, illetve az ezen alapuló folytonosság-ideológiához. Lawrence Stone kutatásai nyomán megállapítja például, hogy a brit birtokos nemesség név- és vagyonörökítési technikái valóban közel állónak tűnnek a rajnai lovagságéihoz, de a fejedelmi hatalom