Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

1000 HOFFMANN TAMÁS séget falaztak kövekből: ez volt a kályhával fűtött és kéménnyel ellátott szoba, a német kemenata nevű házrész (innen terjedt a szokás Kelet-Európában, a 16-17. századi jövevényszó, az orosz komnata ezt igazolja). Ez az újítás is a várakból és a városokból jutott el a vidékre. Kőfalazatú szobájú, gerendákból ácsolt parasztház az Alpok völgyeiben a 15-16. század fordulóján jelent meg. A faházban elkülönített kőfalú építmény középkori újítás és a kályha állításával, illetve azzal függ össze, hogy megoldották a füst elvezetését. Egy másik újítás az emelet kialakítását célozta. Ennek jól ismertek a Dél-Európai, majd az Alpoktól északra elterjedt középkori mintái. A vidék nemesi rablóbarlangjaitól a városi patrícius-házakig széles a skála. A paraszti vidék lakossága Dél-Európában (ha kiebrudalták a városból) a kényszer hatására utánozta ezt a modelt. Közép-Európában azonban erre nem volt szükség. A városokban megsokasodó mesteremberek túlkínálata és a paraszti igények emelkedése együttesen vált okává annak, hogy a házépítő mesteremberek egy része a városból a vidékre telepedjék. A szaktudás színvonalának emelkedése együtt járt az emelet kialakításával. A „kaláka"-szerű építkezést, amely egy ügyes kezű kontár művezetésével zajlott, felváltotta a szakiparosok alkalmazásával létrehozott beruházás. A 17-19. századi hagyatéki perek irataiban ugrásszerűen megnőtt az építőmesterek kezenyomát viselő házak ára. A „régi szép idők" építészeti kultúrájához már csak Kelet-Európában ragaszkodtak. Egy 18. századi francia utazó lengyel falvakat járva álmélkodik, mondván, hogy a paraszt mindössze egyetlen szerszámmal, egy szekercével építi házát. így barkácsoltak a vaskor óta. Végül is a középkorban változott a helyzet. A famegmunkáló szerszámok alkalmazásának technikatörténeti kronológiája ügy fest, hogy a kelták a baltához társították a felhasogatott pallók faragásakor használt faragószék és a kettős markolatú faragókés együttesét, valamint a kézi- és a keresztvágó-fürészt, továbbá a vésőt, nemkülönben a fúrót. A görög-római korban ezt az együttest kiegészítették a gyaluval, a korai középkorban pedig a mellfúróval. A középkor találékonyságát a szorító, szintező, peremsimító látszanak igazolni, de ezeket épületasztalosok nem használták. Ezek szerint a faépítkezések szerszámkészletét jóformán a kelták óta mindenütt alkalmazták. Őskori technológia segítségével építkeztek tehát a középkori Európában — nyugaton és keleten egyaránt. Az épületek műszaki kivitele azonban jelentős színvonal különbségeket árul el. Különbözik a méretek, a belső terek elosztása, az épületszerkezetek szilárdsága stb. tekintetében. A szerszám tehát (ha a teljesítményeket hasonlítjuk össze egymással) még nem minden! Az alkalmazása az emberek ismeretein múlik. Az építőkultúra tájilag felismerhető történelmi különbségeit mindenfelé érzékeljük ma is. Az Alpokban és másutt a délnémet övezetben például számtalan parasztházat építettek a 15-19. század folyamán. A megoldás még egyetlen nagyobb körzetben, ahol az emberek egy nyelven beszéltek vagy legalább is megértették egymást, mégsem volt egyetemleges. Néhol az értékrendszer csak egyetlen irányba terelt valamennyi építkezést. Svájcban, Bajorországban, a Schwarzwaldban vannak faházak, amelyekben csak az istállót építették kőfallal. (A példák a 18. szá-