Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

994 HOFFMANN TAMÁS columnam eiecerit, quam winchilsol vocant). Közép-Európa és Skandinávia érintkezésének övezetében az ilyen épületeknek meglehetősen sok régészeti bizonyítékát tárták fel. A Bayeuxban őrzött 11. századi hímzésen is láthatók ábrázolásai. Normandiában (Mirville, Notre-Dame-de-Gravenchon) 11-12. századi épületmaradványaiban is rá lehet ismerni a technológia alkalmazására. Több Északnyugat-európai toronyépület ásatása során hasonló ácsolatok maradványaira leltek. Egy Rajna-völgyi 13. századi szöveg írója, Venatius Faustus azt állítja, hogy az ács nem hasítja ketté a gerendát és nem tömíti el abban a rést (neque rima papét), mert ez az ács — szerintem — a zsilipéit pallókat fabrikálva építkezik. A röviden bemutatott archaikus építésmódoknál Európa kontinentális klímaövének lakói jóval tovább ragaszkodtak a gerendavázas vesszőfonatú, sárral tapasztott falú ipatics-) épületekhez. A paticsfal a neolitikum óta épült és a technológia a középkori, meg a későbbi Fachwerk építményekben jutott el csúcsára. Lehetséges, hogy Tacitus azon megjegyzése (Germania 16), miszerint a germánok házaik falát festik, erre az építésmódra vonatkozik. Angliától Svájcig és Franciaországtól Skandinávia déli részéig a városokban is gyakran építettek paticsfalú házakat. Északon — kontinentális hatásra — először a Közép-Európában régebben használatos kötéseket nem lehet felfedezni. Mindezen falazatok keményfa-, elsősorban tölgy-ácsolatok. A fenyőrégióban viszont gerendaépítkezés volt a szokásos. Ennek előnye mindenekelőtt az, hogy a horizontálisan egymásra rakott szálfáknak nagy a teherbíró képességük, továbbá, hogy az ácsolatok elkészítése sem igényel magasabb színvonalú szaktudást. A Boden-tó melletti halásznépség (Taubried, Aargau kanton) és az Egolzwill (Luzern) határában feltárt neolitikus földművesek épületei ezzel a technológiával készültek. Luzern híres középkori hídja szintén. Németországban szinte mindenütt tártak fel — fenyőácsolatú gerendaszerkezetek — vaskori leleteit. Végeredményben a vaskori épületmaradványok a két szélső póluson, Svájcban és Svédországban egyaránt bizonyítják népszerűségüket. Vitruvius azt állítja (De architectura II), hogy a Fekete-tenger mellékén így szokták csapolni a gerendákat. Dél-Ukrajnában és a Kazány központú szrubnaja-kultúra népei — sírkamrát készítve — gerendaácsolatú épületet fabrikáltak. Az Altáj és a Száján hegység szkíta sírjaiból ugyanilyen épületmaradványok kerültek elő, itt is a már ismert csapolt gerendákból készült a kamra falborítása. Az a tény, hogy Skandináviában csak a 15. században tűnnek fel a gerendák "fecske-farok csapolásai", továbbá, hogy a német leletek ennél nem sokkal fiatalabbak, azt az elgondolást valószínűsíti, hogy a 18-19. századból ismert nagyszámú "fecske-farkos" csapolású építmény ácstechnológiája középkori innováció lehetett. Nem ismerjük azonban a bajuvárok vagy allemanok építkezéseinek maradványait. Tudjuk azonban azt, hogy ezektől távol, Észtországban megtaláltak néhány olyan boronafalú épület maradványát (Rouge), amelyet a 6-7. században ácsoltak. A Don vidéki földvárakban sok ilyen — a 9-10. században épült — veremházat tártak fel, ezeket is gerendákkal bélelték. Novgorod, Sztaraja Rjazan, Pszkov, Moszkva, Minszk, Kijev és környékükön kiásott 12-13. századi házak romjainak gerendái fenyőácsolatok. Az Alpokban ugyan több dendrochnológiailag vizsgált fenyőtörzsekből összerakott épületmatu-