Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

• KÖZÉPKORI HÁZAKRÓL ÉS ERDŐKRŐL EURÓPÁBAN 985 megrendezik: idegenforgalmi látványosság. 2.) a közönséges hétköznapi korzó, ahol (miután a középkori társadalom szövedéke szertefoszlott) vagyoni különbségek szerint csoportokban korzóznak napjainkban a családok. Van úri-korzó és van cseléd-korzó. Nem számít, kik a rokonok. Pedig egykor másként festett minden! A rokoni szálak (e szokások kialakulásának idején) átszőtték a mindennapi életet és a házak falait. A rokonok és elkötelezettek kapcsolatai tartósan behálózták a Dél-európai várost és persze megtöltöttek valamennyi odút a falak között. A házakban olyan zsúfoltság alakult ki, mint soha és sehol annak előtte. A nemesek és a polgárok — élet- és vagyonbiztonsági okokból — ragaszkodtak ahhoz, hogy kőfalú házakban, hideg és sötét tornyokban lakjanak, időnként vendégségeket csapjanak, amikor is igyekeztek divatosan és költekezően kiöltözni. Amikor még vidéken éltek, volt szükségük igazán tornyokra. Aligha mondható, hogy ezekben a házakban kényelemben éltek. A legtöbb torony alapterülete alatta maradt a 10x10 m-es négyzetnek (bár voltak kör-alaprajzúak is). Háromnégy szintes építményeket tekintettek otthonuknak A földszinten istálló, az első emeleten konyha és ebédlő, felettük — egy-két szinten — hálókamrák. Minthogy el kellett helyezniük egy falépcsőt (sokszor csak létrát), a lakóhelyiségek nem mondhatók túlméretezettnek. Mindazonáltal az építkezés konjuktúrája talán a sík tájakon okozott minden más vidékkel összehasonlítva — korszakalkotónak mondható — változásokat. A súrün lakott Toszkánában, Lombardiában, másrészt Északnyugat-Európában, mindenek előtt Németalföldön, Flandriában, ahol valamikor mocsarak voltak és egyre fogyott az erdő, bárki megtapasztalhatta a vidék és a város prosperitását. Akármerre fordult, mindenütt látott építkezéseket. Persze, aki építkezett, kénytelen volt számolni a krónikus nyersanyaghiánnyal. A legtöbb baj abból származott, hogy sokhelyütt nem jutottak hozzá épületfához. Minthogy sok erdőt irtottak ki, a szállítási technológia fogyatékosságai következtében csak drága áron tudták volna pótolni mindazt, amit abban az időben másutt a környezet még szinte ingyen kínált. Hollandiában és Belgiumban a 13. század óta kemencéket építettek, hogy a folyami iszapból téglát vagy cserepet égessenek. Erre azért is rákényszerültek, mert a szalmával vagy náddal fedett faházakat gyakorta pusztította tűzvész. Sok városban már a középkorban cseréppel borították be a háztetőket. (A bécsi Stephanskirche híres, színes cseréphéjazata a 15. század óta hirdeti a szakértelem időtállóságát és a városi építkezések költségeit álló polgárok rátartiságát.) A városok átépültek a 15-17. századi nagy tűzvészek nyomán. A cserép- és téglaégetés technológiáját (kivált északon) a középkor nagy nemzetközi szervezeteinek, a szerzetesrendeknek, építkezéseinél kísérletezték ki. A kolostorok építéskomplexuma minden másnál anyagigényesebb beruházásként tette próbára teljesítőképességüket. A 13-15. század között egy új értékrendszert teremtettek: az ingatlanvagyont, amelyben ráadásul még gyönyörködhettek is. A templomokról és a kolostorokról ideális normákat rögzítő alaprajzok maradtak ránk. Ezeknek nem sok hasznát vették a kivitelezők. Az építkezéseket inkább csak múvezették, lemondva a tervek böngészéséről. A 14-15. század között emelt épületek zömének — tartósnak ígérkező — műszaki megoldásait ácsok kísérletezték ki. A földön összeállították a gerendaszerkezetet, minden mű-