Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

984 HOFFMANN TAMÁS sokszorta jövedelmezőbb útonállásból jobban el tudják tartam népes famíliájukat és persze kevesebb gonddal tudják fedezni költséges szórakozásaikat. A származásukra és vitézi tetteikre egyaránt büszke urak rivalizálni akartak egymással, és ez sikerült is nekik. A fosztogatásban fáradhatatlanoknak bizonyultak. De ezek a rablók mégsem tudták lefékezni a javak mozgását. Ha a kereskedőknek kára esett, emelkedtek ugyan az árak, de továbbra is serkentő tényező maradt a kereslet. Ha áruhiány keletkezett, a portékát drágábban — busás haszonnal — értékesítették a városokban. (Eladtak mindent, a rablott árut is, az sem vált ki a forgalomból.) Lassan, de biztosan gyarapodtak a kereskedők és a rablólovagok. Délkelet-ázsiai fűszerek, Közel-keleti textíliák, Dél-európai ötvösmunkák, afrikai elefántagyarak és strucctojások, az európai magashegységek bányáiból és a tengerparti salinakból való sószállítmányok stb. táplálták a piacot. A pénzt a kereskedők és nyomukban a fogyasztási cikkeket előállító helyi iparosok — két okból — főleg építkezésekbe fektették. Az egyik ok az volt, hogy Provencetól Umbriáig megszedték magukat a kalmárok és bár közülük sokan vásároltak birtokot, a gazdaság kezdetleges szerkezetét látva, nemigen tudták mire költeni jövedelmüket. A másik ok, hogy egyáltalában nem akarták titkolni, milyen jómódban élnek. A mediterrán városok átépültek. Mindenki azon igyekezett, hogy nagyobb házat építsen, mint amekkorát örökölt. A városi telekkiosztás azonban akadályozta őket céljaik elérésében. Fel kellett vásárolni a szomszéd telkét, ha valaki építkezni akart. Új házaikkal, tulajdonosai — mondhatni — határozottan hencegtek. A gyengén jövedelmező birtokvásárlások befektetésein kívül ekkor még más lehetőségük nem lévén pénzüket költeni, a számukra csak az ősi barbár pompa maradt. Dicsekedtek tehát öltözékükkel, házukkal, ékszereikkel. Az ilyenirányú pénzköltés kezdetben kizárólag nemesi kiváltságnak számított: a kiváltságosok ékszereket, ötvöstárgyakat vettek, majd nemsokára életmentő páncélzatot. Ezek a tranzakciók sok kockázatot rejtettek magukban: minden drága volt és nem tőkésedett. Sokan, ha erejükön felük költekeztek, tönkre is mentek. Természetesen, amíg vidéken volt a lakásuk, állandó fenyegetettségben éltek. Okkal tartottak attól, hogy kirabolják őket. Ismerték osztályos társaikat. Biztonságos befektetésnek tűnt tehát, ha beköltöznek a városokba. A jövevények élénkséget hoztak a Dél-európai városokba. Minthogy nem volt hol lakniuk, a nemesek, majd — a nemeseket utánozva régi-új szomszédaik — a náluknál módosabb polgárok, toronyházakat emeltek és drága kelmékből varratták ruháikat. Vastag falak mögé húzódtak és tüntetőleg cifrálkodtak. A corso megtelt naponta: a város lakói megbámulták egymást. Divatbemutatót tartottak minden nap, hacsak az eső keresztül nem húzta számításaikat. Aki mozgásképtelen volt, a ház loggiájáról, egy megnagyobbított ablaknyílásból gyönyörködhetett a hömpölygő tömegben, olykor pedig irigyen méricskélte magában a látottakat. A corso azonkívül, hogy vagyondemonstációra adott lehetőséget, jó hely volt arra, hogy minden családfő megmutassa: mekkora az őt követő népes rokonsága. A szokás kétféle úton él tovább: 1.) ünnepi alkalmakon rendezett látványos felvonulások, amelyeken a várost alkotó családok katonai erejével és a kardforgató férfiak (köztük a zsoldosok) hadrafoghatóságával ámították el a bámészkodókat. Sikerült meggyőzni egymást. Ez a felvonulás túlélte az elmúlt századokat, ma is