Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

980 HOFFMANN TAMÁS övezetében találták ki. Közép-Európa déli sávjában terjedt el. A házépítés és új divatja nyugatról keletre tartva változtatott a lakásviszonyokon. Ezt a telepítéseknek és az igények színvonal emelődésének egyaránt köszönhetjük. A kisemberek számára kedvezőbb életfeltételeket jelentő építészeti kultúrát részint a középkorban betelepített városlakó mesteremberek, részint a vidék új lakói, a földesurak kultúrtájat teremtő népe, a szántó-vető parasztok valósították meg. Az adaptációt megkönnyítette a vidéki lakosság társadalmi helyzetének alapvető változása. A parasztok kiléptek a klánrendszer kötelékéből. A paraszt — földesurával kötött megállapodása szerint — foglalhatta el házhelyét, építkezett és gazdálkodott. Nem tanyákon vagy rendezetlen halmazokban élt, hanem rendezett falvakban, ahol — szolgáltatások ellenében — a földesúr szavatolta a parasztgazdaság örökíthetőségét. A jobbágyrendszer tehát stabilizálta a mindennapi életvitelt és megemelte annak színvonalát. A lakóépületek többosztatú házak, sokakhoz istállót társítanak. Itt tartják a lovakat. A marhák és a sertések számára sokan megelégednek azzal, ha a jószág a földbe vájt veremből kiképzett ólban pihen éjszaka. (A baromfi óla még a huszadik században is ilyen veremépítmény maradt.) A házak a 14-15. században kialakított portákon állnak. A porták lakóudvarra, kertre és szérűskertre tagozódtak. Megváltozott a település képe. Üt vagy tér mellett sorakozó udvarok látványa fogadta az idegent, lakóházakkal és gazdasági melléképületekkel, többségüket még gerendavázas paticsfalakkal építették. Az utat vagy a teret szegélyező portákon az első épület volt a lakóház. Azokban az irtásfalvakban, ahol a falu határa csak szántóföld és erdő, a munkaállatok a falu közepén elterülő tágas téren legeltek. A térrel érintkező porta első épülete istálló volt. A szokást Normandiában vagy Dániában ugyanúgy megtartották, mint Kelet-Közép-Európa hosszannyúló sávjában. Ahol még bővében voltak az épületfának, zsilipéit boronafalakat építettek, a magasabban fekvő tartományokban, a fenyvesek között, szálfákból rótták a házakat. A mélyfekvésű síkságon földfalakat raktak, Magyarországon a 16. században már vályogot vetettek. (Ez alighanem visszalépés volt, de a falu végi téglaégető kemence üzemeltetését költségesnek találták és megelégedtek a napon szárított vályoggal. Egyidejűleg a lakóházakban sem raktak már szemeskályhát, beérték a fusermunkával, egy vesszőfonatú, sártapasztású búbos kemencével.) Az új lakásnormákkal kapcsolatos igények a 15-16. század fordulójára már szélesebb körben standardizálódtak — legalább is ott, ahol élénkebben lüktetett a gazdaság. (Ezekben a körzetekben nemsokára sokan kerestek a feszültségek miatt kiutat eretnek tanokban, a reformációban vagy a parasztháború pusztításaiban.) Mindenesetre a környezet elleni támadás, illetve nyomában a nyersanyaghiány, majd a 16-17. század krízise —jóvátehetetlen károkat okozott. Ennek eredményeként a középkor végén szokásos házak lakásnormái később alig változtak. Mások a fejlemények az urbanizált tájakon. Az Alpokban vagy a francia Massive Centrale-ban, Normandiában, Dél-Németországban, Belgiumban, Angliában stb. többnyire olyan lakóházat építettek, amelyben istálló is volt. Az épületben pajtát is rekesztettek el. Bár mindezen változások eredményeként megnőtt az épület tömege, de a felhasznált építőanyaggal végül is takarékosan bántak, ami arról árulkodik, hogy a városi kis telkeken, stabilabb statikai megoldásokat kia-