Századok – 1999
Történeti irodalom - Croisades ete pélerinages. Récits; choroniques et voyages en Terre Sainte. XII-XVI. siécle (Ism.: Csukovits Enikő) III/633
633 TÖRTÉNETI IRODALOM terjedő folytatást. Itt már gyakoribb a feudális tudat, a magyarok csak az előkelő réteget jelentik, esetleg csak a hadsereget. A német negatív sztereotípia itt halványulóban van. A kun népnév minden törökös-nomád jellegű etnikumot jelent, ezeket nem különbözteti meg egymástól, ez az öntudat fontos része. Csak a besenyőkről esik külön szó, először mint ellenségekről, azután már mint itt élőkről, akik csak részben foglalkoznak a határ őrzésével. A szlávokat az Ösgeszta már nem említi külön, mert a magyar etnikai-szociális közösség részének tekinti őket, ami a forrás etnocentrizmusát mutatja. 1146-ban említik először a székelyeket, negatív sztereotípiával, külön etnikumnak tekinti, mert könnyű fegyverzetű lovasokról van szó. Itt kerül elő újból Anonymus, akinél már túlnyomó a feudális osztálytudat. A populus az Ősgesztában még az alsóbb rétegeket jelentette, de Anonymusnál már ők az előkelők. A hétmagyar etnonim ekkor már eltűnőben van. Susarin itt tárgyalja Anonymus leírását Szkítiáról (hosszan idézi is, mint máskor is forrásait, orosz fordításban persze). A kutatás már tisztázta ennek a leírásnak a forrásait. Susarin szerint azonban témája szempontjából nem ez a fontos, hanem az, hogy Anonymus megválogatja forrásait, csak azt veszi ki belőlük, ami az ő szemléletének megfelel. Ez Anonymus saját tudata, amely szembesül a korabeli etnikai öntudattal. Anonymus tehát csak tudós konstrukció. Csak a dentumoger kifejezés hiteles, mert a korabeli etnikai öntudatban szerepel. Viszont azonosítása Szkitiával már Anonymus leleménye. Az Attilától való leszármazás ugyancsak nem része az etnikai öntudatnak. A Hungaria elnevezés levezetése a Hungvarii-ból ugyancsak Anonymus találmánya, a feudális osztálytudat megnyilvánulása. Egy rövid befejezésben a szerző arra utal, hogy láthatóan a 9-12. sz. során az etnikai öntudat megvolt, ami az etnosz (etnikum) stabilitását mutatja. A kötetnek van még két fontos része. Az egyik a feldolgozott források felsorolása, jellemzése, a szakirodalom jelzésével, a források keletkezésének a sorrendjében. Előbb a magyarországiak (sok oklevél is), azután a szláv nyelvűek, a bizánciak, a nyugat- és közép-európaiak (itt a csehek és lengyelek is), majd a keletiek. Még ennél is fontosabb a bibliográfia. A források jegyzéke közel 300 egységre terjed ki, a bibliográfia több mint 3000 tételt sorol fel, ugyanolyan beosztásban, mint a forrásoknál, előbb a cirillbetűs anyaggal, azután a latinbetűssel, és egy-egy szerzőn belül a megjelenés sorrendjében, ami nagyon jó tájékoztatás az illető tudományos fejlődéséről. Nem állhatom meg, hogy egy kedves tollhibáról ne emlékezzek meg: a Császár-fürdőt Susarin császárinak (imperatorszkie) fordítja, holott csak vezetéknévről van szó. Mint már bevezetőben jeleztem, Susarin az etnosz-elméletet alkalmazza a magyar etnikum korai fejlődésére. Ez már önmagában véve is fontossá teszi könyvét, nem is beszélve az elemzés során nyert ismeretanyagról, amely csakugyan képet ad erről a nehezen kibányászható valamiről, amit etnikai öntudatnak nevezhetünk. Azonban még ennél is lényegesebb a következő: Susarin kitűnően ismeri természetesen a magyar szakirodalmat, annak különféle változatait, felfogásait. Ezekről bőven megemlékezik, idéz is. Az ismertetésből természetesen ezeket a megállapításokat kihagytuk, hiszen a magyar szakembernek nem mondanak újat. Annál inkább viszont az orosz történészeknek és etnológusoknak, akik természetesen nem ismerik ezt a jórészt magyar nyelvű szakirodalmat. Susarinnál ezt részletesen megtalálhatják. A szerző polemizál is olyan orosz/szovjet szerzőkkel, akik éppen a magyar szakirodalom nem ismeretében helytelen következtetésekre jutnak. Susarin könyvében most a korai magyar történelemre vonatkozólag óriási tényanyaghoz juthatnak hozzá. A magyar történészek csak hálásak lehetnek V Ρ Susarinnak ezért a könyvéért, ahogy annyi más munkájáért is, mely a magyar tudományosság eredményeit segített elterjeszteni az oroszul olvasó szakemberek körében. Niederhauser Emil CROISADES ET PELERINAGES. RÉCITS, CHRONIQUES ET VOYAGES EN TERRE SAINTE. XII-XVI. SIÈCLE Édition établie sous la direction de Danielle Régnier-Bohler. Éditions Robert Laffont, Paris, 1997. KERESZTES HADJÁRATOK ÉS ZARÁNDOKLATOK. ELBESZÉLÉSEK, KRÓNIKÁK ÉS SZENTFÖLDI ÚTLEÍRÁSOK. XII-XVI. SZÁZAD Nincs még egy város, amely olyan különleges szerepet játszott — és játszik még ma is — az emberiség történetében, mint Jeruzsálem, amelyet egyszerre három világvallás tekintett és tekint szent helynek. Jeruzsálem jelentősége mindig is túlnőtt a város tényleges politikai, gazdasági,
