Századok – 1999
Közlemények - Miru György: A reformpolitika esélyei a kiegyezést követő években III/543
A REFORMPOLITIKA ESÉLYEI A KIEGYEZÉS UTÁN 549 A polgári értelmiségiek és más liberálisok úgy látták, hogy a meghatározó politikai irányzatok, bár a „szabadelvű demokratia" alapján történő haladást tűzték célul, a liberális szellemű reformokért nem sokat tesznek. Ez azt jelentette, hogy a pártok megosztottságából következő közjogi redukció miatt eleve lehetetlenné vált egy átgondolt reformirány követése. A kormánypárt a még törékenynek bizonyuló új rendezés védelmére rendezkedett be, s nem vállalta fel az érdekek ütköztetését és az azzal járó átrendeződést. A pártok csak közjogi kérdésekben tisztázták igazán álláspontjaikat, más területeken a belső ellentétek rögtön felszínre kerültek. Ε programtalanság nemcsak a választókat bizonytalanította el, akik kénytelenek voltak a jelöltek személyes tulajdonságaira hagyatkozni, hanem a kormányzatot is.26 A kormánynak minden kérdésben előbb egyeztetnie kellett pártjával, mert nem volt kiszámítható a frakció tagjainak álláspontja. A pártértekezlet előbb saját kisebbségére erőltette rá nézeteit, majd a képviselőházban a pártfegyelem eszközéhez folyamodva az országos kisebbséggel tette ugyanezt. A véleményegység elérhetővé vált, de nem a szabad megvitatás intézményében, a parlamentben, hanem szűkebb körben, a pártklubban.2 7 A túlzott pártfegyelem elmélyítette az államjogi elvek szerinti pártcsoportosulást, elölte a vélemények függetlenségét és lassan „szavazógéppé" változtatta a Házat. Mindez pedig, gróf Károlyi Ede szerint, ellentétes az alkotmányos népképviselet, a politikai autonómia elvével, miszerint „minden vidék, minden szociális érdek külön-külön képviselendő azért, hogy külön egyéni és független felfogások a közérdek tárgyában történt eszmecsere által tisztuljanak, tömörüljenek, és a practicus élet hasznára átalakítassanak" (.Haladás 1872. 11. sz.). A kormány befolyását nemcsak aközvetlen kormányzati szerveken keresztül kívánta erősíteni, hanem az uralkodó igényének megfelelően a törvényhozásban is.2 8 Ennek pedig legfőbb eszköze egy szilárd és nagyszámú kormánypárt lehetett, noha a Deák-párt mélyülő válsága, gyengülő kormányalkotó képessége kezdte veszélyeztetni a kormányzat, s így a rendszer stabilitását. Az ellenzék azzal, hogy magát az alkotmányt vonta kétségbe, saját kormányzási esélyeit gyengítette, s nem tudta a kizárólagosságra törekvő kormányzati szférát ellensúlyozni. Maga is válságban, a bomlás állapotában volt, s ebben a szituációban leghatékonyabb fegyvernek a kormánybuktatást tartotta, ami a parlamenti küzdelmeknek egyre inkább hatalmi jelleget kölcsönzött.29 A közjogi szempontok szerint alakuló pártstruktúra megmerevedése azért vált ártalmassá, mert abból kiindulva már nem lehetett a társadalom problémáit elemezni. A hibás politikai elrendeződés a társadalmi kérdésekről a hatalmiakra terelte a fi-26 Szentkirályi Mór cikke a Reform 1872. évi 7. számában. 27 Ez ellen az eljárás ellen emeli fel a szavát a Szabad Sajtó (1872. 38. sz.) és a Haladás (1872. 16. sz.). 28 A Szabad Sajtó tudni vélte, hogy a Deák-párt többsége azt akaija, hogy ne mindenben a párt alkalmazkodjon a kormányhoz, hanem fordítva, s ha a kormány külön irányt akar követni, a párt csak akkor haladjon vele, ha az a szabadelvű iránynak megfelel (1872. 51. sz.). A dualista rendszerben érvényesülő fordított legitimációs technika kialakulására és az abból fakadó torzulásokra vö. Gerő András: PiZ elsöprő kisebbség (Bp. 1988). 29 Az ellenzéknek erre a szerepére figyelmeztetett Szentkirályi (Reform 1872. 3., 8., 12. sz.), s ezt kifogásolta a Reform (1872. 200. sz.) is. Az ellenzék „minden miniszteri válságot alkotmányos válság színében tüntetvén föl, lehetetlenné teszi a parlamenti kormányzás megszilárdulását." (Korunk 1872. 51. sz.)
