Századok – 1999
Tanulmányok - Csapó Csaba: Csendőrség és közigazgatás (1881–1914) III/497
CSENDŐRSÉG ÉS KÖZIGAZGATÁS (1881-1914) 509 fedezetét az 1890-es évek elején elfogadott tervek biztosították. Amíg 1891-ben a 6 csendőrkerület átlagával számolva egy csendőrre 50,2 km2 és 2547 lakos jutott, ez a szám 1901-re 35,3 km2 -re és 1926 lakosra, 1910-ben 28,3 km2 -re és 1484 lakosra módosult. A csendőrség rendszeresített állománya az 1891. november 1-jei 5760 főről 1910-re 10 512 főre nőtt.4 5 Az 1890-es évek első felében a közigazgatás tisztviselőit jól érzékelhetően teljesen váratlanul érték az eddig ismeretlen szervezkedések. Ezek kezelésére nem rendelkeztek elég tapasztalattal, bár minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a mozgalom veszélyeit felmérjék, továbbteijedését megakadályozzák. A kérdés problematikáját érdemes egy konkrét eseten, a battonyai „lázadás" példáján megvizsgálnunk. Csanád megye közigazgatási bizottságának 1891. évi beszámolója szerint „a Battonyán június hó 21-én véres zendülésre vezetett mozgalom kiütését a legkisebb előjelek sem látszottak megelőzni, jóllehet úgy a vármegye kormánya, mint a járási hatóságok által a mozgalom előjeleinek és tüneteinek kipuhatolása és észlelése tárgyában a legszélesebb körű előzetes rendszabályok léptettek életbe és hajtattak végre."4 6 Betiltották a gyűléseket, felvették a kapcsolatot a katonai és csendőrparancsnokságokkal, kérelmezték az őrsök létszámának felemelését. Utasították a járási főszolgabírókat, hogy gyakrabban utazzák bejárásaik területét és „első feladatuknak tekintsék a munkásokat kellő tapintattal megnyugtatni, s eképpen rendes foglalkozásukhoz visszaterelni, a békétlenkedőket pedig sikertelen felhívás után nyomban letartóztatni."47 Az intézkedések rövid idő alatt elérték céljukat, a „lázongások" és gyűlések megszűntek, további lépéseket a megye vezetői nem tartottak szükségesnek. A nyugalom azonban csak látszólagos lehetett, mert egy szokványos letartóztatás miatt Battonya főterén rövid idő alatt hatalmas tömeg gyűlt össze és szabályosan megtámadták a községházát. A letartóztatott személyt szabadon bocsátották, a követelések azonban ekkor szociális tartalmat kaptak. Mint a megye alispánja megjegyezte, „az Alföld e részének minden községében a munkás nép között azon balhiedelem van elterjedve, hogy a király és a miniszter az ő kívánságaikat teljesíti, csak a szolgabírák ellenzik, minél fogva az izgatás első sorban a főszolgabírák személye ellen van irányozva."4 8 Az összecsapás elkerülhetetlenné vált és miután két csendőrt megütöttek, a sortűz következtében négy személy életét vesztette. A munkás- és szegényparasztmozgalmak illetve a nemzetiségi szervezkedések közül az ország vezetői — az intézkedések alapján — az utóbbit veszélyesebbnek tartották, mert véleményük szerint a társadalmi rend megbontásán túlmenően Magyarország területi épségét is megkérdőjelezték. A nemzetiségi mozgalmak megítélését illetően azonban a csendőrség és az államigazgatás között véleményem szerint éles határvonal húzható. Ennek illusztrálására érdemes részletesebben megvizsgálni egy csendőrtiszt megvádolásának ügyét. A bécsi helyőrségi 45 A rendszeresített állományt azonban nem szabad összetéveszteni a ténylegesen szolgálatba vezényelhető csendőrök létszámával. A „munkára fogható" létszám általában 20-30%-kal alatta maradt a rendszeresítettnek, ugyanis nem számolhatjuk ide a tiszti állományt, a betegeket, a fogdában büntetésüket töltőket és a jelentkezők hiányában be nem töltött álláshelyeket. 46 MOL BM Κ 150 2073. 1891. VII. 2. 53691. sz. 47 Uo. 48 Uo.
