Századok – 1999

Történeti irodalom - Huizinga Johan: A történelem formaváltozásai. Válogatott tanulmányok (Ism.: Pallagi Mária) VI/1366

1368 TÖRTÉNETI IRODALOM old.) Huizinga mégsem adja fel véglegesen jövőbe vetett optimizmusát, hisz munkája végén így szól hozzánk: „Van-e még lehetőség a ziláltság és elgyengülés ennyi és ilyen komoly jelenségeinek felsorakoztatása után, reményteljes következtetésre? Ez a lehetőség mindig létezik. A remény és bizalom nincs eltiltva. Nem könnyű azonban e helyet elfoglalni..." (J. Huizinga·. A holnap árnyékában, i. m. 147. old.). Egészen más hangvételűek a reneszánszról, illetve a reneszánsz és realizmus kapcsolatáról írt tanulmányai. Ezeknél a műveknél különösen érzékelhető a Burckhardt-i örökség hatása, (Burckhardtról ld. pl.: Fueter, Eduard: Geschichte der neueren Historiographie, München u. Berlin, Verlag von R. Oldenbourg, 1925), Werner Kaegi emlékeztet arra, hogy Huizinga első nyilvános baseli előadása is egy Burkhardt-i téma bázisán született, amennyiben a reneszánsz és realizmus kérdéséhez nyúlt (.Werner Kaegi: Vom Begriff... i. m. 5. old.). A hasonló téma megvitatása nemcsak a tisztelet, de a kritika hangjait is megszólaltatja — mint A reneszánsz problémája című tanulmány is. Hatásos az az álomszerű nyitány, amellyel Huizinga bevezeti gondolatait, a „képíró" itt sem tud háttérben maradni. „Van, aki úgy véli, hogy a „képíró" többre vállalkozik, mint a történész. De átfogó, hiteles képet alkotni, egy-egy vonást felfokozni csak az képes, aki kimerítően ismeri a történeti tényeket, pontosan tisztában van a szakma szabályaival, és arányérzéke is kiváló." (J. Huizinga: A történelem igézetében, i. m. idézet a könyv hátlapjáról). Huizinga művei, mint pl. az Erasmus vagy a Jeanne d Arc tanulmány, de a reneszánsz kérdését elemző munkája is arról vallanak, hogy Huizinga magáénak mondhatta ezen képességeket. Mialatt A holnap árnyékában attól tart, hogy a szellem eltékozolódik, úgy érzi, a kultúra lázas állapotát éli, addig a reneszánsz-téma kapcsán a feltámadás élményével szembesülhetünk: feltámadás az új életre a megaláztatás és hanyatlás után. De Huizingának hiányérzete van: úgy véli — századokon végigkísérve a reneszánsz értelmezésének fejezeteit — ,senki sem tudta tökéletesen megragadni lényegét, senki nem volt képes teljességében méltatni. Ez alól Buckhardt sem kivétel: „Napjaink kultúrtörténetének nem is egy vonatkozásban épp az a feladata, hogy Burkhardttól megszabaduljon, de oly módon, hogy ez nagyságának legkevésbé se ártson, és ne csökkentse iránta érzett hálánkat sem..." -írja Huizinga. Az egyik fő problémája a szerzőnek, hogy véleménye szerint a legtöbb értelmezésben Itália kisajátítja a reneszánsz ditirambusát. Tanulmánya végén a következő megállapításra jut: „Fordulatok és ingadozások, átmenetek és kultúrelemek keveredései: ez az, ami jellemzi, telíti a reneszánsz képét. Aki a reneszánszban a szellem bizonyos feltétlen egységét, egyetlen formulában kifejezhető egységét keresi, az sohasem fogja megérthetni minden megnyilvánulásában. Mindenekelőtt arra kell késznek lennünk, hogy bonyolultságában, különneműségében, ellentétességében ragadjuk meg, s hogy az általa feltett kérdésekre pluralisztikus eljárással válaszoljunk. Aki egy egységséma hálóját veti ki, hogy ezt a Próteuszt megfogja benne, csak önmaga akad bele a háló szemeibe.... És aki meg akarja érteni..., annak szenvedélyes, közvetlen érdeklődést kell éreznie a dolgok iránt. A dolgok lényegét kell élvezni tudnia, azok szép formájában...". Huizingát komolyan foglalkoztatta a középkor és újkor átmenetének kultúrtörténeti vizsgálata, melyet A középkor alkonyá-hoz írott előszavában következőképpen fejtett ki: „A történetírást mindig sokkal jobban foglalkoztatja a kezdeteknek a kérdése, mint a hanyatlásé és a bukásé. Bármilyen korszakról van is szó, azt szoktuk vizsgálni, hogy mit ígér a következő korszaknak....Pedig a történelemben, miként a természetben is, egyenlő súlya van születésnek és halálnak. A civilizáció túlérett formáinak látványa legalább annyi felismerést kínál, mint a friss formák növekedése. És néha rá kell ébrednünk, hogy egy kor, amelyben eddig főként az új eszmék születését kerestük, valójában az elfakulás és hervadás időszaka...." Bizonyos szempontból talán mottója is lehetne ez a Reneszánsz és realizmus című tanulmánynak, melyben így fogalmaz: „A realizmus előkészület volt a reneszánszra, átmeneti állapot és nem végeredmény, nem cél". A realizmus fogalmának modern esztétikai értelemben vett megközelítését javasolja, melynek irodalmi interpretációja etikai tartalommal bővül. Meditációja több tanulsággal is szolgál, így pl. arra is rámutat, hogy egy fogalom értelmezése „csupán" megközelítés kérdése. Ezáltal a realizmus is egészen más töltetet kap annak függvényében, hogy mi a viszonyítási alapunk. A relativitás élmény szólal meg a realizmust, mint tisztán esztétikai tényezőt magyarázó sorokban is:,,...mindennek szellemi képe a kiválasztáson alapszik" — írja Huizinga. Ε kiválasztásnak szerepe van a Jeanne d'Arc tanulmányban is. A Szent Johanna probléma Shaw-i megragadásának útvesztőjét Huizinga a következőkben látja: „Talán az emberi szellem által megoldható legnagyobb feladatok egyike az, amit Shaw itt maga elé tűzött: a történelemnek tragédiává történő újraformálása ez. Azt, ami egyszer valóban megtörtént —...— egy összefogott képben és leglényegesebb és legmélyebb jelentésében felidézni..." -, és ezután azt