Századok – 1999

Történeti irodalom - Hahner Péter: Az Egyesült Államok elnökei (Ism.: Urbán Aladár) VI/1364

TÖRTÉNETI IRODALOM 1365 törvényhozó szerveket. Amit róla elmond a bevezetés, az pontos. De az 1789. évi alkotmányról szólva az a kitétel, hogy „erős központi kormányzatot állított fel" (14. o.), a kevésbé tájékozott olvasóban azt a képzetet keltheti, hogy az előző központi kormányzat nem volt erős. A szerző igyekszik az amerikai történeti vagy politikai fogalmakat lefordítani és úgy használni. A caucus fogalmát valóban nem lehet, csak körülírni, — de azt valahol szövegben vagy lábjegyzetben meg kellene tenni. (ld. 18. és 73. o.) Szót kellene ejteni arról, hogy 1824. a közvetlen (népi) szavazatok ismertetése óta akadnak kisebbségi elnökök, akik az elektori szavazatok összességének egy államon belül az egyik vagy másik elnöknek juttató rendszernek („a győztes visz mindent") köszönhetik győzelmüket. (S itt lehetne szólni a népes államok megnyerésére irányuló választási stratégiáról.) Hasznos a Bevezetés 1. ábrája a főbb pártok alakulásáról, illetve átalakulásáról. A szemléletességet azonban talán növelni lehetne. Egyrészt a Föderalista Párttól a Republikánus Párthoz vezető vonalat csak szaggatottan kellene jelölni (hiszen valójában nem történt egyesülés), a Whig Párt esetében pedig növelni kellene a távolságot a alatta lévő Republikánus Pártól. Az egyenesen lefelé vezető nyíltól, egy ugyancsak folyamatos vonalvezetéssel kellene jelezni a Gyapot-Whigek csatlakozását a Demokrata Párthoz. (Erről a folyamatról Pierce elnöknél történik említés.) Ezt a táblázatot nem szabad túlbonyolítani felbukkanó harmadik pártokkal, de mert ezekről szó esik — ha máshol nem, az elnökválasztási ellenfelek felsorolásakor az elnöki „adatlapokon" — valahol röviden ismertetni kellene azokat összefoglalóan. Ez lehet a Bevezetés végén, vagy akár az utolsó esszét követően. A törvényhozás folyamatát bemutató 2. ábra hasznos, de sem itt, sem a szövegben nem esik szó az elnök kötelező, az Unió állapotáról szóló évi „üzenetéről", amely tartalmazza az elnök törvényhozási elképzeléseit is. Végül a modern elnöki hatalom szerkezetének ismertetését jól szolgálná egy 4. ábra, amely bemutatná az Elnöki Hivatalt (Executive Office), hiszen a Költségvetési Hivatal létrejöttétől a Nemzetbiztonsági Tanács felállításáig ez a hivatal is jelentősen fejlődött és modernizálódott. Néhány egyéb észrevétel. Talán utalni lehetne 1803-nál, hogy a Legfelsőbb Bíróság ekkor hozott ítélete volt az első alkalom, amikor alkotmányos kérdésben véleményt, s ezzel precedenst teremtett. (46. ο.) A Képviselőház szerepét az elnök megválasztásában nemcsak J. Q. Adamsnál kellene megemlíteni (78-79. o.), hanem Jeffersonnál is, hiszen ott az „adatlapon" szerepel, hogy A. Burr vele szemben egyenlő elektori szavazatokat kapott. Mivel államonként csak egy szavazatot lehetett leadni, s a képviselők 35 alkalommal egyformán szavaztak, ez a holtverseny vezetett a XII. Alkotmánykiegészítéshez. Nem a Van Burent jelölő konvención fogadták el a demokraták a 273-os elvet. (106. o.), mert azt már 1832-ben bevezették, mint arról a kötet korábban helyesen szól. (ld. 88. o.) Oregon esetében pontosabb angol-amerikai közös birtokról beszélni, mivel 1818-ban az egyezség megkötésekor (107. o.) valójában egyik fél sem volt jelen, s az amerikaiak is csak 1840 után népesítették be az „oregon ösvényt". Koszta Márton kiszabadítása Szmirnában történt, ahol úgy került osztrák kézre, hogy provokátorok a vízbe dobták, s a készen álló csónak osztrák matrózai szállították az osztrák hadihajóra. (123. o.) Dél rekonstrukcióját emlegetve (131., 142. o.) le kellene szögezni, hogy az elsősorban politikai fogalom volt: az Unió helyreállítását jelentette, az elszakadt államok képviselőinek és szenátorainak a Kongresszusba való visszatérését. A magyar szakirodalomban már meghonosodott az Egyesült Államok Kínával kapcsolatos politikájáról a „nyitott kapuk politikája" (ld. 194., 208. o.) elnevezés, talán meg lehetne mondani, hogy az elnök 1919 őszén bekövetkezett összeroppanása után tartósan nem volt munkaképes és nem is találkozott munkatársaival, vagyis nem látta el munkakörét. Ennek a tapasztalatnak is szerepe volt — bár nagy késéssel — a XXV Alkotmánykiegészítés elfogadásában. Mindezek az észrevételek természetesen jelentéktelenek a kötet gazdag információs anyaga mellett, amelynek során a szerző sikerrel oldja meg az olyan bonyolult helyzetek tömör ismertetését, mint amilyenbe Jefferson került második elnöksége idején, amivel Jacksonnak kellett megküzdenie az 1832. évi vámok kapcsán Dél-Karolina ellenszegülésével, vagy a „bankháború" során. A polgárháború áttekintését megkönnyítette, hogy annak politikai és katonai eseményeit meg lehetett osztani Lincoln és Grant között. Időnként az olvasó úgy érzi, hogy egyes elnökök (pl. Theodore Roosevelt, Herbert Hoover) mintha közelebb állnának a szerzőhöz, míg másokat (pl. Warren G. Hardingot) nem kedveli, - ami érthető. A második világháború utáni elnökök esetében kellő súlyt kap a nemzetközi politika. Ebben a vonatkozásban méltánylóan ír Nixon elnökségéről, míg Johnson elnök esetében a „nagy társadalom" megteremtéséért folytatott erőfeszítéseket emeli ki. A kötetet információinak gazdagsága és jól megőrzött belső arányai teszik használhatóvá. Jó ötlet volt az Alkotmány eredeti és magyar szövegét is közreadni, már csak azért is, mert az előforduló hivatkozások esetében nem kell hosszan magyarázni a részleteket, mert azok visszakereshetők. A gazdag, személyekre bontott korszerű biográfia jól mutatja az amerikai „történeti ipar" termeié-