Századok – 1999
Közlemények - Csernus Sándor: A reneszánsz fejedelemtükrök forrásvidékén: Philippe de Commynes; a „francia Machiavelli” I/125
PHILIPPE DE COMMYNES, A „FRANCIA MACHIAVELLI" 133 korló fejedelmek" és udvari emberek becses olvasmánya lett. így például tudjuk, hogy III. Henrik és IV. Henrik olvasmányai között szerepelt (olyannyira, hogy III. Henriknek egy kézirat is volt a birtokában), és tudunk arról is, hogy IV. Henrik „mindennapos" olvasmányai között tartották számon. A 16. század Commynes-t olvasó legnagyobb uralkodói között kétségtelenül V. Károly érdeklődése a legérdekesebb, akinek pedig dédapját (Merész Károly burgundiai herceget) Commynes rútul elárulta, s aki mégis „egyfajta gyakorlati-politikai bölcsesség breviáriumként" tekintett az Emlékiratokra és folyamodott — uralkodó-kortársaihoz hasonlóan — a benne összefoglalt emberi és politikai (sőt, lélektani) tapasztalatokhoz. (Itt jegyezhetjük meg, hogy Commynes — egy rövid, és látnoki utalásban mintegy megjósolta a Habsburg dinasztia káprázatos felemelkedésének lehetőségét is.)26 Commynes komoly hatással volt a francia értelmiség számos kiemelkedő képviselőjére, bár eszméi és személyisége egyaránt megosztotta az embereket. Sírfeliratát Pierre de Ronsard készítette, „az első francia nemesembernek" mondja, aki „erényes szívvel mutatta meg Frankhonnak, hogy minő tisztességet hoz, ha a fegyver mellé a tudás szegődik társul", s azt úja róla, hogy „az igazság keresésének gondja kísérti". Voltaire ellenben „undok árulónak" tartja, aki még XI. Lajos halálát követően sem meri kimondani uráról az igazságot. Montaigne, aki nem kis megelégedéssel fedezte fol Commynes-ban a hozzá oly közel álló moralizáló szellemet (mellyel egyébiránt sokak szerint éppen az ő munkásságát előlegezte meg) „szerénynek" és „minden hiúságtól mentes" gondolkodónak tekinti. Walter Scott viszont (aki pedig kölcsönöz is tőle), úgy véli, hogy Commynes „hiú hencegő". Életművének elemzői közül Gustave Lanson „kifinomult intellektuelnek", Henri Pourrat , furfangos parasztnak" tartja; Innocent Gentillet „anti-Machiavelliként", Charles-Augustin Sainte-Beuve (1804-1869) „szelíd, majdnem-Machiavellként" emlegeti, Jean Dufournet „nagyra hivatott gondolatok első megfogalmazóját" látja benne, akit — a késő-középkori történetírók közül elsőként — soha „nem kápráztat el a látszat" (Michel Zink). A 16. század egyik ismert történetírója, Jean Meyer szerint „túl keveset beszél", míg 19. századi kollégája, Urbain Legay úgy látja, hogy „túl sokat fecseg". A XI. Lajosról színpadi művet készítő költő és drámaíró Casimir Delavigne (1793-1843) szerint „lágyszívű", Alfred Jeanroy pedig „érzéketlennek"·, míg François-René de Chateaubriand (1768-1848) „naiv és őszinte kereszténynek" véli, addig Sainte-Beuve „lázadó szellemnek, aki lázadását képmutatás mögé rejti". Műve „koherens" - mondja Liniger — és „széteső" s „következetlen" — állítja Jeanroy.27 Amennyire azonban Commynes személyisége megosztja kortársait és az utókort, olyannyira egyértelmű, hogy műve igen jelentős alkotás, sőt, számos kérdésben kulcsfontosságú megállapításokat tartalmaz, olyanokat, amelyek a modern politikai gondolkodás alapjait érintik. így Jean Bodin ugyancsak többször hivatkozik rá, míg a 26 Szép Fülöpről szólva (Philippe le Beau), aki Flandria grófja és Ausztria nagyhercege, a spanyol trón örökösének, Johannának a férje, (1478-1506), anyja birtokainak már örököse, és apja, Miksa révén további örökségek várnak rá, Commynes megjegyzi, hogy „Fülöp herceg, aki ma is él s ha az úr hosszú életet ad néki, a legnagyobb örökségek várományosa., lesz" Commynes, im., 497. 27 Az ellentmondásos vélemények párba szedésének alapjául Dufournet, Nisard és Lanson anyaga szolgált. Dufournet, Mémoires..., (előszó és jegyz.) 7-9. Zink, M.:Littérature française au Moyen Age, Paris, 1992, 311., Sainte-Beuve, Ch. Α.: Causeries de Lundi, Paris, 1857, I., 240-259. (1850 június 7-i cikk).
