Századok – 1999
Tanulmányok - Molnár András: Hadügyi reformkísérletek 1848 előtt. (Az önálló nemzeti haderő megteremtésének előzményei) VI/1193
1208 MOLNÁR ANDRÁS vezete nem volt közvetlen hatással a magyar törvényhozás munkájára, legfeljebb a liberális ellenzék körében népszerűsíthette a honvédelem átfogó reformjának eszméjét. A nemzetőrség kérdése — legalább is újabb liberális kezdeményezésként — 1848 márciusa előtt többé már nem kaphatott nyilvánosságot. A reformellenzék egyes vezetőinek figyelme ezért a későbbiekben a városi polgárőrségek felé fordult, és a polgárság fegyveres testületeinek nemzeti jellegét próbálták erősíteni. A reformkori Magyarországon valamennyi jelentősebb város rendelkezett polgárőrséggel, azaz egyenruhát viselő, és fegyverrel felszerelt polgári alakulattal. A polgárőrségek viszonylag egységes arculata még a napóleoni háborúk idején alakult ki, amikor a harctérre vezényelt reguláris katonaság helyettesítésére, rendészeti, karhatalmi feladatok ellátására szánták őket. Ekkor törvényesítették a városok legtöbbjében már évtizedek óta fennálló polgárőrségeket, és a korábbi önkéntesség helyébe az általános kötelezettség lépett. A polgárőrség alapvető feladatait és a polgárőrök kötelességeit az országos főparancsnok, a nádor által 1809-ben kiadott — és gyakorlatilag 1848-ig érvényben lévő — szolgálati szabályzat határozta meg. A szabályzat a polgárjoggal rendelkező városi lakosok védelmi kötelezettségét kiterjesztette minden városi ház- vagy telektulajdonosra, valamint az állandóan helyben lakó kézművesekre is. Helyőrségi őrszolgálatra azonban már Napóleon 1809-es magyarországi hadjárata idején is csupán egy-két város polgárőrségét használták fel — fegyveres összetűzésbe pedig csak Győr polgárőrei keveredtek a franciákkal — , ezért gyakorlatilag kezdettől fogva a szabályzatban megfogalmazott másodlagos feladatban, a tisztelgési szolgálatban, ünnepnapi parádézásban merült ki a polgárőrségek tevékenysége. 1809 tavaszán 42 szabad királyi városban mintegy 35800 polgárőrt írtak össze. A polgárőrségek túlnyomórészt puskával felszerelt gyalogosokból álltak, alig több mint 6 %-uk szolgált lovasként, tüzérsége pedig — maroknyi kis csapat — mindössze egyetlen városnak volt. A vegyes nemzetiségű városok (pl. Pest, Buda, Sopron, Győr) nagyobb létszámú polgárőrségei általában magyar és német századokra tagozódtak, míg a kisebb városok (pl. Kőszeg, Lőcse, Késmárk) zömében csak német polgárőr egységek voltak. A polgárőrök nemzetiségi hovatartozása egyenruhájuk szabásában és színében, vezényleti nyelvükben, valamint zászlajukban jutott kifejezésre. Kizárólag magyar polgárőrséggel csupán Modor és Nagybánya rendelkezett. A fentiek mellett Pécsett egy horvát, Temesváron pedig egy szerb századot is felállítottak.5 8 A polgárőrségeket a háborús veszély elmúltával, Napóleon hadjáratai után sem oszlatták fel. A békés évtizedek alatt a polgárőrségek másodlagos funkciója, az ünnepi parádézás vált meghatározóvá. Rendeztek ugyan továbbra is fegyvergyakorlatokat és lövészeteket, a katonás jelleg azonban jobbára csak a külsőségekben, a díszes egyenruha felvételében és az alkalmankénti puskaropogtatásban nyilvánult meg. A polgárőri egyenruha beszerzése előfeltétele volt a polgárjog megszerzésének, és a polgárőri szolgálat számos városban a polgárjoggal rendelkezők kiváltsága lett. A polgárőri szolgálat ugyanakkor sokak számára nyomasztó kötelességgé változott. Ahogy csökkent a polgárjog társadalmi súlya és gazdasági 58 Molnár András: Polgárőrségek Magyarországon a napóleoni háborúk idején. In: Hadtörténelmi Közlemények 1992. 3. sz. 94-119.
