Századok – 1999

Történeti irodalom - Urilov I. H.: Ju. O. Martov; Politik i isztorik (Ism.: Jemnitz János) V/1116

1117 TÖRTÉNETI IRODALOM S ha Martov hajdanán, életében nagyon is ismert és elismert politikai vezér volt abban a mensevik pártban, ahol ez a vezérség nem volt annyira a „führer-principre" épülő, az ellentmondásokat jószerint kizáró gyakorlat - az 1920-as évek után nagyon mélyen eltemették, illetőleg a sztálini séma szerint csak mint negatív hős jelent meg, s még jóval Sztálin halála után is ismert történészek is értetlenül és „nem jóindulatúan" írtak róla az 1960-70-es években is. (Urilov e vonatkozásban sem beszél a levegőbe. Hosszabb histográfiai fejezetében pontosan megjelöli ezeket az írásokat — amelyek kevés kivétellel — egy nemzedék szemléletét jellemzik.) Urilov a korai orosz marxista mozgalomból három személyt emel ki: Plehanovot, Lenint és Martovot, akiknek a legnagyobb hatásuk volt az 1917-tel záruló szociáldemokráciára. A „volt" történetírást e vonatkozásban úgy jellemzi, hogy Leninnel szemben a teljes kritikátlanság és ugyanakkor a csodálat jellemezte ezeket az írásokat, Plehanov esetében is (Lenin nyomán) bizonyos tisztelet (és így került sor több újrakiadására) — Martowal szemben azonban az elutasítás — maradt a jellemző egészen az 1990-es évekig. Persze Oroszország (Szovjetunió) határain túl nem. így az első, és hosszabb ideig egyedüli Martov életrajzát is egy ausztrál történetíró írta meg több mint harminc évvel ezelőtt, (Israel Getzler), ám az orosz történetírásban csak öt-hat éve jelentek meg életrajzi tanulmányok (egyelőre még csak a folyóiratokban az első cikkek). Az első érdemi életrajzot Urilov írta meg — s nem véletlenül ehhez az Oroszország története Intézet nemrégiben meghalt igazgatója, Volobujev akadémikus adott neki bátorítást — és írt még a kötethez elemző és elgondolkodtató utószót (amire még visszatérek.) Urilov pontosan nyomon kíséri Martov életútját, ahogyan eljut a szentpétervári egyetemre - s itt a marxista irodalomhoz. Ugyanitt érdekes összevetést olvashatunk Martov és Lenin politikai pályakezdéséről. Ugyanis míg Lenin esetében a személyes lökést a cárizmus elleni harcához bátyja kivégzése szolgáltatta, addig Martov esetében ezt az Odesszában átélt zsidóellenes pogromok, majd a gimnáziumban és az egyetemen megszenvedett zsidóüldözések tették meg. Am Martov szemlélete ettől nem torzult el, s noha ez első börtönévek után éppen Vilniuszba került számkivetésre, ahol az ottani népes zsidó munkáskörökben forgott, s kezdetektől kapcsolatban volt az akkor alakuló litvániai, lengyel és orosz zsidó munkásokat tömörítő Bunddal (Urilov szerint Martov lett a Bund első történetírója is!) - mégse lett a Bund tagja és vezére. Martov, miként azt első, 1895. évi május elsejei beszéde tanúsítja, már akkor az internacionalizmus nevében sürgette az orosz, lengyel és zsidó értelmiségiek összefogását, s ugyanebben a szellemben tartotta szükségesnek, hogy a Nyugattal megismertesse az orosz munkás- és marxista mozgalmat. Martov így az 1890-es évek második felében (vagyis 100 évvel ezelőtt, és ez is tanulságos) tagja és egyik vezetője lett a „Harci Szövetségnek" -amelynek egyik első történetírója is lett. Urilov felidézi lényegi meglátását e „Harci Szövetségről", amelyben szerinte létrejött az értelmiségiek és munkások egyfajta szövetsége. Ám ez pontosabban Martov szerint azt jelentette, hogy párszáz marxista értelmiségi (közülük igen sok diák) találkozott és szövetkezett néhányezer olvasó munkással. Ám a későbbiekben kiderült, hogy ez mégis nagy fordulatot jelentett az orosz történelemben. Urilov persze gondosan nyomon követi az eseményeket, nagy figyelemmel Lenin és Martov első találkozására (amit annak idején még Plehanov közvetített), majd az OSzDMP megalakulását, és azután a közeli szétválást, szakítást Lenin és Martov között 1903-ban. Urilov mindenesetre hangsúlyozza, hogy erre a szakításra Martov nélkül feltehetőleg nem került volna sor. S ezzel kapcsolatban is aláhúzza, hogy Martov az elvek tisztasága esetében kemény és megingathatatlan volt. S ha Urilov ily gondosan vizsgálta a kezdeteket, természetesen hasonló alapossággal járt el az első orosz forradalom, majd azt követő izgalmas évtized esetében, amikor az értelmiség tekintélyes része vált fogékonnyá nemcsak a demokratikus és liberális gondolatokra, hanem a szocialista eszmékre, sőt marxista írásokra. S minden periódusban a szerző külön éles fénnyel megvilátítja Martov egyéni helyét, szerepét -s mindig megjelöli (sőt meg is szólaltatja) a korszakról Martov írásait (különös gonddal történetírói írásait). Mindez márcsak azért is fontos, mert, miként Urilov hangsúlyozza - a mensevik irányzatnak 1903 után már nem Plehanov, hanem Martov a tényleges vezéregyénisége. Mindezen fejezetekben Urilov Martov mondanivalóját, következtetéseit nagyon következetesen megkülönböztette, szembeállította Leninével és a bolsevikokkal (még akkor is, ha ismeretesen azonos volt a végcél, sőt az is, hogy azonos módon a munkásságra kívántak támaszkodni, hogy internacionalisták voltak és egyazon Internacionáléhoz tartoztak -s abban kerültek egymással szembe). Ám az összekötő pántok egyrésze 1914 után már elpattant. S elkövetkezett a viharos, sőt forradalmas év, amelyben Martov hol így, hol úgy mindig előkelő és mindig ellenzéki, de mindig következetes, mindig bátor és hitvalló szerepet játszott. Urilov könyvének jellemzője, hogy ennek az évnek az egész harmadik fejezetet szentelte, egyedül majdnem 100 oldalt. S elemzései legalább