Századok – 1998

Történeti irodalom - Miskolc története I. A kezdetektől 1526-ig (Ism.: Tringli István) IV/962

TÖRTÉNETI IRODALOM 963 vett település pedig viszonylag kis területen rendkívül változatos természeti adottságokkal rendelkezett.A környék számára meghatározó jelentőségű vízfolyások közül a Szinva medre változott a leggyakrabban. Még a 18.sz. eljén is Ónod és Muhi körül ömlött a Sajó, a Hernád vagy az akkori Tisza medrébe. A Ringer által írt őstörténeti fejezet méltán tarthat igényt nemzetközi érdeklődésre. Az Avason került ugyanis elő Közép-Európa talán legnagyobb alsó-paleolit lelőhelye. A környék másik híres telepe, a Szeleta-barlang korai eszközei a középsó-paleolitikum korszakából származnak. Az átmeneti kőkor idején történt éghajlati és gazdálkodási változás korában Miskolc környéke elnéptelenedett, az új kultúrák ettől délebbre tették át szálláshelyüket. A fejezetet egy kutatástörténeti áttekintés teszi teljessé. A népvándorlás- és honfoglaláskori leletanyag ismertetése Révész László publikációi alapján történt. A következő két rész Draskóczy István munkája, Miskolc birtoktörténetével és a városhoz csatolt települések középkori történetével foglalkozik. Miskolc az azonos nevű nemzetség szállásbirtoka volt 1320-ig, eredetileg talán Diósgyőr is birtokaihoz tartozott és valamikor a 11-13.sz.-ban lett királyivá. A nemzetség Panyit-ágának kihalásával egy velük rokon család, a Balog nembéli Szécsiek kapták meg 1320-ban Miskolcot, Mályit és Csabát Károly Róberttől. A későbbi város az éleskői uradalom része lett. Történetének fordulópontját 1364 jelentette: Nagy Lajos ekkor cserélte el a Vas megyei Lendvát Éleskővel, ettől kezdve Diósgyőr és Miskolc története a királyi-királynéi földesuraság alatt szorosan összekapcsolódott, Miskolc ugyanis a diósgyőri vár tartozékává vált. Diósgyőr 1261 után lett Ákos nembéli Ernye báné, aki várat és pálos kolostort emelt itt. Károly Róbert kora az ő életükben is változást hozott, 1319-ben az Ákosok elvesztették Diósgyőrt, egy ezt követő rövid intermezzót leszámítva az uradalom a dinasztia kezén volt. 1356-tól kezdve a borsodi megyésispáni tisztet a diósgyőri várnagyok töltötték be. Az 1456-1526 közti várnagyok összeállítása a kötet végén található. A középkori Miskolc topográfiájáról és gazdasági életéről Gyulai Éva írt. A topográfiák feldolgozói általában későbbi adatokat kénytelenek igénybe venni, Miskolc azonban szerencsés forrásadottságúnak mondhatja magát: több középkori határjárása is ránk maradt. A település központja a piactér volt, de fennmaradt a Fábián, Hunyad, Malom és Kiskassa utca elnevezés is. A középkori város kettős település volt: először 1376-ban említik Újvárost vagy Újmiskolcot, mely a főtértől északra, a Pece-patak mellett feküdt. Ennek a településnek a 15.sz.-ra már külön plébániája volt, a Boldogasszony-templom. A város középkorvégi fejlettségéhez képest meglepő, hogy 1580 előtt nem volt országos vására, bár ezt a kötet egy másik szerzője, Kubinyi András vitatja. Az O- és Újváros hetipiacai különböző napokra estek. A város gazdálkodásában kiemelkedő szerep jutott a szőlőművelésnek és a malmoknak. Tóth Péter három fejezetet írt: a mezővárossá válásról, a városigazgatásról és a társadalomról, egyházról, művelődésről. Sorra vette a város kiváltságait, köztük az 1395-ben adományozott pallosjogot, majd részletesen elemezte ezeket. A városi hatóság a bíróból és négy esküdtből állott. A későbbi források és a középkori adatok összekapcsolásával megállapította, hogy a Miskolc pecsétnyomóján szereplő királyfej Szent Lászlót ábrázolja, sőt lehet, hogy az óvárosi plébániatemplom kettős patrocíniumú volt: Szent István és Szent László tiszteletére volt felszentelve. Itt található a városi bírák és az esküdtek archontológiája is. A középkori Miskolc a mezővárosok közé számított. Kubinyi András tágabb összefüggésben, az ország más városaival összehasonlítva jelölte ki Miskolc helyét a magyarországi városfejlődésben. Egy tízpontos kategorizálási rendszerben osztályozta Miskolcot. Diósgyőr így 11, Miskolc pedig 20 pontot kapott, ami Pápával, Kapornakkai és Nyírbátorral állította egy sorba. A könyv szerkesztői a könyvek, tanulmányok idézésének az elmúlt évtizedekben kialakult szerző + megjelenési évszám szerinti módját választották. A módszer egyértelmű, azonban doktriner alkalmazása nem szerencsés. A forráskiadványok esetében Magyarországon már jó évszázada bevett módszer, hogy a cím egy vagy két jellemző szavát emeljük ki. (Kivétel a Codex diplomaticus címeknél véin, mivel ilyen majd minden nemzetnél előfordul, ezért jobb ezeket pl. Fejérként vagy Smiciklasként idézni.) így Hazait vagy Hazai okmt.-at írunk Nagy- Paur- Ráth- Véghely 1865-1891 helyett, nemcsak azért, mert az utóbbi esetben így senki sem ismer rá, hanem azért is, mert az eredeti célt, a hely kímélést jobban megvalósíthatjuk. Ráadásul többszerzős sorozatok esetében, mint pl. a Décréta regni Hungariae-nál (szokásosan: DRH) már-már alkalmazhatatlan az eljárás. Megfontolásra ajánlható a Györffy György történeti földrajzában alkalmazott igen helykímélő idézési módszer. Tringli István