Századok – 1998
Tanulmányok - Csernus Sándor: Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban I/47
84 CSERNUS SÁNDOR Zsigmond és környezete számára tehát az addigi eseményekből eléggé logikusan következett, hogy a látogató a fogadtatást csakis a császári univerzalizmus szellemében, annak érvényesítésével tartotta természetesnek. Természetes módon kínálkoznak itt az apja párizsi látogatásával kapcsolatos párhuzamok: mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy Zsigmond tekintélye valószínűleg volt akkora 1416 tavaszán, mint IV. Károlyé 1378-ban. Ráadásul 1378-ban a megrendült egészségű császár tett látogatást az ereje és hatalma teljében lévő francia királynál, 1416-ban pedig a dinamikus, erőteljes Zsigmond császár látogatta meg a törékeny egészségű, s mind gyakoribb „őrülési rohamokkal" küszködő szerencsétlen VI. Károly francia királyt, akinek állapota kortársai számára oly jól szimbolizálhatta a francia királyság kormányzatának törékeny voltát, az ország sanyarú helyzetét s ezzel még inkább nyilvánvalóvá tette a közöttük lévő kontrasztot, s természetesen a két fejedelem akcióképessége közötti különbséget is. A császár párizsi fogadtatásán résztvevők összetételéből világosan látható, hogy Zsigmondban az armagnac-orléansi párt keresett a Francia Királyság (és saját maga számára) nagytekintélyű szövetségest, a problémát azonban az jelentette, hogy cserébe alig volt mit felajánlania. Ilyen körülmények között Zsigmond akciói meglehetősen felkészületlenül érhették vendéglátóit, akiknek ekkor (s erre több idézett szövegrészlet is utal) mi sem állt kevésbé érdekükben, mint a hatalma csúcsán lévő császárral való konfrontáció. Zsigmond részéről pedig, mint ahogy számos előjelből is következtetni lehet, ez a szövetség korántsem lett volna ellenére, de az valószínűleg föl sem vetődött benne, hogy az együttműködés a tekintélyek egyenlősége alapján lenne elképzelhető. Ebben a megközelítésben, az idézett szövegrészek (hol tétova, hol erőteljesebb) kommentáijai korántsem érdektelenek, hiszen a szuverenitással kapcsolatban mégiscsak tükrözik a királyság irányítóiban meggyökeresedett „politikai öntudat" éberségét és egyben azt is bizonyítják, hogy a „Bölcs" V. Károly francia király látványos körülmények között kifejezésre juttatott önállósodási törekvései korántsem voltak hatástalanok, sem pedig gyökértelenek, sőt, számolni kellett azzal is, hogy az általuk kifejezésre juttatott gondolatok társadalmi beágyazottsága is mind erőteljesebbé vált: ennek során a hatalom, illetve a királyság szuverenitása különvált a király személyétől, tőle függetlenül is „működött", szilárdan kialakult az a kör, amely a királyság szuverenitásának védelmére érzékeny, sőt, képviselői mobilizálódtak és hallatták is véleményüket annak megóvása érdekében. így amikor az események megtörténtekor Zsigmond beavatkozott a királyság ügyeibe, átmenetileg képes volt ugyan arra, hogy érvényesítse a császári szupremácia elvét, de ezáltal azonnal ki is váltotta a francia királyságot képviselők egy részében továbbra is éber „védekező reflexeket". Sőt, egyre inkább úgy tűnt, mint ha a Francia Királyságnak a császári látogató beavatkozása által kétségbe vont szuverenitása és az ország nyomasztó külső katonai fenyegetettségének kérdése mindinkább összekapcsolódna, és ezáltal — bár meglehetősen tétova módon — kissé közelítené egymáshoz a szembenálló pártok képviselőinek a véleményét is.10 6 A savoyai gróf herceggé tételének ügyére Uo., 403, 866,,Altmann, 129-1300, reg. 1932., Monstrelet, III., p. 136, 166, 172., Des Ursins, 531., Baye, 88-89. 106 Noha történetíróink többsége említi Zsigmond „császári törekvéseinek" jeleit, és az interpretációban jól érzékelhető különbségek vannak, világos számukra, hogy a Francia Királyság, vagy a francia király tekintélyének csorbításáról van szó, ami némi megütközést kelt bennük. A szuverenitást sértő tényezők között ilyen volt a herceggé tétel francia területen, a lovaggá ütés a parla-
