Századok – 1998
Tanulmányok - Berta Péter: A túlélők teendői. (A posztmortális szolgálatok rendje későközépkori városaink vallásos közösségeiben) IV/765
774 BERTA PÉTER belső falára felfüggesztett halottas emléktábla4 9 elhelyezése révén is gondoskodtak (s részben ugyanezt a célt szolgálták azok az egyháznak szánt adományok, amelyeken az elhunyt neve, címere is szerepelt). A település lakóinak többsége azonban nem számíthatott hasonló kitüntetett bánásmódra, ők a temetőkert — fakereszttel, elvétve kőből5 0 vagy márványból készült síijelekkel megkülönböztetett — egyéni vagy csoportos sírjaiban térhettek „örök nyugalomra".5 1 Az 1515. évi veszprémi szinodális könyv rendelkezése szerint azonban nem Járt egyházi temetés többek közt a pogányoknak, a kiközösítetteknek, az öngyilkosoknak és azoknak, akikről tudták, hogy halálos bűnben haltak meg, illetve nem gyóntak életük utolsó Húsvétján".5 2 A vallásos céhek kegyeleti törekvéseivel azonos feladatokat láttak el a kezdetben csak egyházi személyekből álló5 3 „kalandos (temetkező-torozó) társulatok",5 4 amelyek — egyes kutatók5 5 véleménye szerint, legalábbis szervezeti kereteiket tekintve - a városi céhek elődei. E „...»temetkezési egylet«-nek czélja a társaság tagjainak s azok családjainak ünnepélyes temetéséről gondoskodni, továbbá az elhalt tagok lelkeiért miséket szolgáltatni, s a városban lévő idegeneket, ha a halál ott érte őket, a végtisztességben részeltetni. A társaság tagjai kötelesek voltak elhunyt társaikat a szent kereszt elől vitele mellett kikísérni a temetőbe, s a városi pap pedig minden quatember 49 Lásd Bunker 1909: 401.; Gál 1940: 8. 60 Lásd Nagybákay 1995: 171.; 1991.; 208.; ill. Vernei-Kronberger Emil idézett munkáját. 61 A templom körüli elhantolás gyakorlata mellett számos példát találhatunk a határponton/határszélen történő temetkezésre is, ahová rendszerint azokat a személyeket földelik el (a villámcsapás következtében, ill. kereszteletlenül vagy az utolsó szentségek nélkül elhunytakat, bűbájosokat, koldusokat stb.), akiket nem lehetett a közösség felszentelt temetőjébe temetni. Bár a témakör legavatottabb kutatója, Takács Lajos, példáit elsősorban a 17-18. századból meríti, s a 15-16. századból hasonló esetekről nincs tudomásom, megállapításait feltehetően az utóbb említett időszakban is helytállónak tekinthetjük. Takács 1987: 203-212.; lásd még Tari 1994: 229-230. 52 Solymosi 1996: 117. 53 Lásd Lindner 1894b: 65-66. 54 A talán legismertebb korabeli kalandos társulatunk szervezeti felépítésével, funkcióival kapcsolatos dokumentumok részletes áttekintésével szolgál Hradszky József A XXIV Királyi Plébános Testvérülete (XXIV Regalium Plebanorum Fraternitas) és a reformáczió a Szepességben (1895) című munkájában. Azon falusi torozók vagy torolok 13. századi teendőiről, akiket azzal a kötelezettséggel tettek szabaddá, hogy ,,...az e célból átengedett föld jövedelméből elhunyt uruk, úrnőjük lelkiüdvéért, haláluk évfordulója napján, misét végeztessenek a megjelölt egyházban és bizonyos, szintén meghatározott, adományokat ajánljanak föl" (in Kollányi 1908: 29.) lásd Solymosi 1987: 575-576. vagy Kollányi Ferenc idézett munkájának 29-30. oldalait, ahol az alábbi példa is olvasható: „1235-ben a Borsa-nemzetségből való Benedikta özvegyasszony a sír szélén állván, Agna nevű szolgálóleányát az ugrai egyháznak hagyja, hogy ez minden hónapban egy rőf hosszú viaszgyertyát ajánljon föl a Boldogságos Szűz oltárára. Egyik fia pedig torló legyen és nevezett egyháznál minden év szent Mihály napján gyászszertartást végeztessen, a mikor egy kétéves tinót, több kenyeret és öt veder sört tartozzék adni." (jKollányi 1908: 30.) 55 Majláth 1885: 568.; 574.; 576.; Szádeczky 1913: I. köt. 18.; Bevilaqua Borsody 1931: I. köt. 34.; Dobsa 1941: 61., ill. Kuhárszky 1904: 662. Az említett szerzőkével ellentétes véleményt fejt ki Király János Pozsony város joga a középkorban című munkájának (1894) 181., ill. Sziics Jenő-. Városok és kézművesség a XV századi Magyarországon (1955) című kötetének 116. oldalán; Pitkó János pedig az egyes települések fejlődéstörténeti sajátosságainak fokozottabb figyelembe vételére, az általánosítás veszélyeire hívja fel a figyelmet Szepesváralja ipartörténetét elemző monográfiájában (1913: 23-24.) Lásd Bruckner Győző monográfiájának azon fejezetét, amelyben a céhek keletkezésére vonatkozó magyarországi és határainkon túli elméletek domináns típusait tekinti át (1941: 16-25.).
