Századok – 1998
Tanulmányok - Berta Péter: A túlélők teendői. (A posztmortális szolgálatok rendje későközépkori városaink vallásos közösségeiben) IV/765
A TÚLÉLŐK TEENDŐI 769 lasztaná, bírságot fizet.1 6 A társulati tagok a nagyszebeni Krisztus Teste Társulatban hasonlóképpen jelen vannak és virrasztanak a halott ravatalánál,1 7 s esetenként ők ássák meg az elhunyt sírját is.18 A haláluk pillanatához közeledő társulati és céhtagok épp ezért gyakran megemlékeznek testamentumukban arról az ájtatos közösségről, amelynek életükben tagjai voltak.1 9 Erre utal a soproni Szent Anna Társulat 1477-ből fennmaradt alábbi utasítása is: ,A halálos ágyán fekvő legény előtt a céhmester két társával és két legénnyel köteles megjelenni és a haldoklót arra figyelmeztetni, hogy gondoljon lelke üdvösségére és e célból hagyjon valamit a céhre."2 0 Flórián Mária a halotti- és gyászruhákról szóló kiváló áttekintésében (többek között Cunnington és Lucas munkája21 alapján) megjegyzi: azt „...a középkori szokást, hogy a halottat körülfáslizták, a 16-18. században felváltotta a halotti lepel újféle alkalmazása: a tetemet durva gyapjúszövetből készült lepelbe burkolják, melynek végeit zsákszájszerűen összekötözték. A ravatalon a halotti lepel fejfelőli része — még nyitottan — láttatni engedte a halott orcatakaróval fedett fejét. A férfiakat fejfedővel, az asszonyokat homloktakaróval látták el..."2 2 A (késő) középkori európai szürke-fehér, ill. fekete gyászról és gyászszimbolikáról említett tanulmányában szintén számos értékes észrevételre akadhatunk.23 Az elhunyt temetésén tehát a céhek és a vallásos társaságok egyaránt kötelesek képviseltetni magukat, s az elhantolást követően „...a gyászoló családot együtt kísérték vissza..."24 otthonába. A végtisztességen megjelent céhesek száma a halott társadalmi státusától (mester, legény) és korától (gyermek vagy felnőtt korú2 5 ) függött, ugyanakkor megfelelő ellenszolgáltatás fejében a céh kívülállókat is elkísért — részben tiszteletből, de sokszor inkább a remélt jutalomból—utolsó útjukra,2 6 vagy testületileg — ismereteim szerint — első említését a Székelyudvarhelyi kódexben találjuk. Vö. Gráfik 1990: 356. A Szent Mihály-lova későközépkori használatára utal a pesti és a budai főplébániatemplom melletti Szent Mihály-sírkápolnákról írva Zolnay László is (1975: 121.). 16 Kovách Géza - Binder Pál 1981: 68. 17 Herodek 1914: 141., ill. Uő. 1913: 76. 18 Pásztor 1940: 48. 19 Lásd Timár 1910: 47.; Király. 1894: 180.; Szende 1989: 111.; Szende 1990: 271. 20 Házi 1939: 299. 21 Cunnington, Phillis-Lucas, Catherine 1972: 156-163. 22 Flórián 1994: 341. 23 Flórián 1994; lásd még Balassa (főszerk.): 760-763. 24 Demkó 1890: 186. Lásd még az esztergomi vargák 1473-ból származó céhlevelének ötödik artikulusát; in Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1906: 71. 25 Vo. a lőcsei timárcéh szabályzatának alábbi artikulusával: „Továbbá ha a céh öreg tagja meghal, férfiak és nők a legényekkel együtt, ha pedig fiatal tag halna meg, közülük legalább egy menjen a halottal, egy font viasz büntetése mellett, s a legfiatalabb mesterek vigyék a gyertyákat, egy font viasz büntetése mellett. És a többi négy legfiatalabb, akik a gyertyahordástól mentesek, mindig kötelesek legyenek a halottat temetésre vinni, egy font viasz büntetés alatt, a misére is; és az adakozáshoz menjenek mindnyájan, egy font viasz büntetés mellett." In Hajnóczy é. п.: 13. 26 A kolozsvári szabók céhének például „...kezdettűi fogva szokása volt (...), hogy mivel temetkezési szerszámokkal már úgyis fel volt szerelve, részben egyesek iránti tiszteletből, de legfőképpen, mivel anyagi hasznát is látták, nemcsak a mestereket és legényeket, hanem azok hozzátartozóit, azonfelül a város tisztviselőit, sőt felkéretvén másokat is elhantoltatott. A céh tagoknak ezeken a temetéseken is részt kellett venniük, a sírásást és a holttest szállítását pedig az ifjú mesterek eszközölték..." megfelelő díjazás ellenében (in Rajka 1913: 30.). E jelenség a 17. században sem ritka; lásd Horváth József-. Temetkezési szokások
