Századok – 1998
Tanulmányok - Berta Péter: A túlélők teendői. (A posztmortális szolgálatok rendje későközépkori városaink vallásos közösségeiben) IV/765
766 BERTA PÉTER amelyek a rituális munkamegosztás általuk rögzített, követendő rendjének gyakorlati megvalósulását bármikor késleltethették vagy meghiúsíthatták.3 Ugyanakkor rendszerint hallgatnak a korabeli halálkultúra —• kétségtelenül meghatározó jelentőségű —pogány eredetű hiedelmeiről és szokáselemeiről, valamint a tömeges halál típusainak megjelenése idején alkalmazott, a megszokottól alighanem eltérő rituális megoldá-A hátramaradók teendőiről a későközépkori céhes emlékeink és kódexszövegeink alapján rendelkezésemre álló adatokat tehát (a fenti megszorítások figyelembe vételével) az alábbi három csoportba sorolom: 1. A halott körüli rituális feladatok ellátása a halál beálltától a sírbahelyezésig, ill. a temetés napján esedékes posztmortális szolgálatok befejezéséig; a gyász4 megkezdése. 2. Az elhunyt üdvözülésének megkönnyítésével, a testamentum rendeleteinek betartásával és a hozzátartozó életvitelére vonatkozó elvárások teljesítésével kapcsolatos teendők az elföldelés napját követően, a gyász folytatása idején. 3. A — fent említetteknél ritkábban előforduló — hosszú távú posztmortális szolgálatok. 1. A halál beálltától a temetés napjának végéig esedékes posztmortális szolgálatok Valamely hozzátartozó elvesztése—Kast értelmezését5 idézve — minden esetben olyan (személyenként rendszerint eltérő intenzitású) traumát eredményez, amelynek epicentrumában a magáramaradó világértelmezésének, ill. önértékelésének megrendülése, ideiglenes felbomlása, szakrális meggyőződésének szükségszerű belső revíziója áll. A közösség elemi érdeke, hogy „ügyeljen arra", a hátramaradó egyén fájdalmának szélsőséges megnyilvánulásaival ne támasszon számottevő kétségeket a keresztény létperspektíva megalapozottságával szemben: azaz törődjön bele az elhunyt ideiglenes távollétébe, s a transzcendenciák iránti elkötelezettségének, világértelmezésének és önértékelésének reorganizációját követően mielőbb téijen vissza abba a társadalomba, amely—elsősorban sikeres „beilleszkedése" által—saját kollektív énképének, vallásos értékrendjének megerősítését várja tőle. Abban a vallásos közösségben tehát, ahol a halálközeli krízishelyzetek folyamán különösen erőteljes a résztvevők kölcsönös egymásrautaltsága (szakrális interdependenciája) és felismert egymás iránti felelőssége is, az a személy, aki tartósan képtelen társas kapcsolatainak a csoportéval azonos morális-vallási kritériumok alapján szerveződő önellenőrzésére, az együttélők világlátására és önértékelésére nézve is veszélyt jelenthet. Részben épp ezért a korabeli keresztény testvérület fokozottan kontrollálja 3 Az esztergomi vargák 1473. évi céhlevele például az elhunyt mester kikíséréséről szólva megjegyzi, hogy a végtisztességen mindnyájan tartoznak megjelenni, „...mely dolgot ha valamely közőlek (...) megh utálna, az ollyan egy márczal avagy egy font viaszgal bőntötessék meg". In Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1906: 71. Vó. Rajka 1913: 31.; 186.: 207-208. 4 Itt jegyzem meg, hogy természetesen a gyász, mint közösségi esemény és a gyászmunka, mint a szeretett személy emlékétől való eltávolodást, annak átlényegítését elősegítő lelki folyamat kezdete és végpontja nem feltétlenül esik egybe. Mivel ez utóbbiról nem rendelkezem részletes adatokkal, s mert a gyász szokáskultúrája nemcsak koordinálni igyekszik a gyászmunkát, hanem kétségtelenül a veszteségélmény emocionális-mentális kísérőjelenségeiről szerzett évszázados ismeretekre támaszkodva alakult ki, ezért e tanulmányban mint párhuzamos, szervesen összekapcsolódó foglalkozom velük. sokról is. Kast 1995.
