Századok – 1998

Történeti irodalom - Wendt Bernd Jürgen: Deutschland 1933–1945. Das „Dritte Reich”. Handbuch zur Geschichte (Ism.: Németh István) III/743

744 TÖRTÉNETI IRODALOM 744 Hitlert a modern ipari társadalom, a gazdasági hatékonyság melletti elkötelezettség, a műszaki fetisizmus, a polgári-tőkés osztálytársadalom meghaladásának propagálása, a születési privilégiumok eltörléséről vallott felfogása az alsóbb néprétegek között is attraktív tömegvezetővé tette. A „karizmatikus közösség" belső hatalmi köréhez tartoztak a „régi harcosok", közöttük Hess, Eckart, Röhm és Goebbels. A következő csoportot a mozgalom aktivistái, valamint a náci párt vezetői és funkcionáriusai alkották, akiket a lakosság valamennyi rétegének Hitler-hívői követtek. Hitler jó érzékkel kamatoztatta az első világháború utáni általános válság légkörét és pánikhangulatát. A császárság bukása, a háborús vereség traumája, a forradalom, a bolsevizmustól való félelem, a „szégyenletes versaillesi szerződés", valamint a nagy gazdasági válság mélyen elbizonytalanította és önbizalmában megrendítette a német társadalmat. Ezért meghaladott antidemokratikus gondolkodási minták hatékonyabbnak bizonyultak a „rögtönzött demokráciánál". Az NSDAP tagjainak magját a régi és új középréteg alkotta, akik mellett olyan munkások és alkalmazottak is utat találtak a pártba, akiket nem tömörítettek a hagyományos szocialista szakszervezetek vagy éppen tudatosan elhatárolódtak a munkásságtól és korábban részben liberális, részben keresztényszocialista vagy németnemzeti szervezetekhez álltak közel. Az 1930. szeptemberi Reichstag-választások sikere után jelentős értelmiségi, felsőbb középosztálybeli rétegek, egykori aktív tisztek, diákok és fiatal értelmiségiek csatlakoztak a párthoz. Az NSDAP először 1929-ben szerzett Coburgban — a polgári pártokkal való listakapcsolással — gyenge abszolút többséget. Túlnyomórészt a protestáns Észak-Németország körzeteitől Frankfóldön keresztül Thüringiáig választották a pártot, s inkább a kis- és közepes városokból és falvakból (50%), s kevésbé a nagyvárosokból (40%) szerezte szavazóit. A párt növekedésében és választási sikerében szerepet kapott a fiatal generáció, amely szakít szüleik „nyárspolgári bornírtságával" és elhatárolódik 1918 felelőseitől. Az NSDAP kezdettől fogva a férfiak pártja volt, vezetésében nők nem vettek részt. Választói között a nők csak az 1933. márciusi választások után domináltak, amit feltehetőleg a korábbi nemválasztók erőteljes beözönlése okozott. A középrétegek pánikja és a mezőgazdaságban dolgozók egzisztenciális félelmei nem csupán az 1922-23. évi inflációs válság és a korai harmincas évek világméretű válságának rövidtávú termékei voltak, hanem kifejeződött benne a modernizáció mélyreható strukturális válsága és a tőkés ipari gazdaság kihívásaihoz való alkalmazkodás is. A hagyományos társadalmi értékrendszerek gyors felbomlása, a városiasodás általános folyamata, a faluból a városba özönlés, az eltömegesülés, a gyökértelenség és proletarizálódás általános folyamatában az ipari középrétegek és a mezőgazdasági lakosság az iparosodás áldozatának érezte magát. Egyik oldalon a nagyüzemek, konszernek, áruházak, tömegtermelés, amerikai gabonakonkurencia, tőzsde- és pénzspekulációk, a másik oldalon a szerveződő szocialista munkásság közé szorult. Bűnbakot keresett, amelyet a „zsidóban" talált meg. A német társadalom azért vált esendővé a szélsőjobboldal számára, mert a kis- és középiparosok, a kereskedők és a mezőgazdák állandóan az erős állam védő kezét keresték, amelytől a hazai piac protekcionizmusát és értékesítési garanciáit remélték. Az NSDAP pedig az egzisztenciák védelmezőjeként lépett fel, mindenkinek nagyvonalúan mindent megígért, tekintet nélkül arra, hogy az államhatalom birtokában azokat teljesíteni tudja-e vagy sem. A nemzetiszocialista ideológia és gyakorlat egyszerre volt reakciós és modern, antimarxista és szociálforradalmi, agrárromantikus és ipari-tőkés, diktatórikus és népképviseleti, elit és populista. A weimari köztársaság válságát elemezve a szerző rámutat, hogy a birodalmi alkotmány 48. cikkelye segítségével az autoritativ kurzust Schleicher tábornok már 1929/30 telén — a világgazdasági válság belső következményei előtt — előkészítette a jobboldali körök és a birodalmi elnök segítségével, amelyet majd kancellárként növekvő készséggel Brüning, Papén és Schleicher a köztársaság rovására és Hitler javára végre is hajtott. Az autoritativ kurzus következményei pusztítóak voltak. 1930-tól a Reichstagot fokozatosan kikapcsolták a törvényhozási folyamatból, illetve többhetes elnapolással önmagát kapcsolta ki, s demokratikus pártjai a parlament feloszlatásának állandó veszélye miatt védtelenül álltak az elnöki kormánnyal szemben és gyors elhasználódásnak voltak kitéve. A mind türelmetlenebbé váló közvélemény szemében a gátlástalan szélsőjobboldali és szélsőbaloldali demagógia diszkreditálta őket. 1930-tól a végrehajtó és törvényhozó hatalom — a német államéletben egyébként sem mélyen gyökerező — megosztottsága is fokozatosan leépült és a végrehajtó hatalom ellenőrizhetetlenné vált. A birodalmi föderalizmus végzetes felszámolásának első akcióját Papén 1932. július 20-i poroszországi államcsínye jelentette, amely ízelítőt adott a közelgő nemzetiszocialista uniformizációból. A konzervatív elit végül hatalomra segítette Hitlert. A weimari köztársaság súlyos örökséggel küszködött: antidemokratikus gondolkodás, az állami felsőbbségről vallott felfogás és messzemenően