Századok – 1998
Tanulmányok - Korom Mihály: Az Atlanti Chartától a potsdami kollektív büntetésig.(A magyarországi német kitelepítés történetéhez) III/553
560 KOROM MIHÁLY letlen és csak a nyers erőszakra támaszkodó eljárását. Példaként csak a Magyar Tudományos Akadémia 1945 május első felében Szovjetunióban járt küldöttsége által közölt véleményt idézzük. A küldöttségben helyet foglaló Szent-Györgyi Albert Nobeldíjas professzor, aki az antifasiszta ellenállási mozgalomban is részt vett a háború idején, az MKP Moszkvában lévő képviselőjének, többek között kifejtette, hogy: „Vörös Hadsereghez való viszony Magyarországon sokat romlott. Ennek egyik oka az, hogy a razziákon több tízezer embert szedtek össze, jóllehet csak igen kevés fasiszta volt közöttük."1 8 A származási alapon történt deportálás a kollektív büntetésnek egyik eléggé el nem ítélhető sajátos szovjet megjelenési formája. A hazai demokratikus politikai erők és a hatóságok nagy többségének az ellenük, a legyőzött és megszállt helyzetük ellenére megtett észrevételei és intézkedései az emberek menekítését — nem pedig a végrehajtást — szolgálták. Ezt, mint látni fogjuk, a szovjet fél rövidesen többször is a szemére vetette az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak, amikor is megpróbálták a deportálásokat azzal indokolni, hogy azok a hátország nyugalmának biztosítását, ill. a Szovjetunióban véghezvitt rombolások újjáépítését voltak hivatva szolgálni. II. 1944 kora őszén Kárpátalját a Szovjetunió váratlanul, pár száz ember közfelkiáltásos döntésére hivatkozva, bekebelezte. Ezt követően, szinte engesztelésként, E. Benes tiszta csehszlovák nemzeti állam megteremtését minden áron elérni akaró célját mindenben és teljes egészében támogatta. Azonban az észak-dél irányú, fronttal történő kisebbségi kiűzések megvalósíthatatlansága és a magyar fegyverszünetnek a felvidéki magyarok kitoloncolására való felhasználásának lehetetlenné válása után a cél megvalósításához új tartalmú keretet kellett teremteni. Ennek vált részévé és elválaszthatatlan tartozékává a magyarországi németek kitelepítésének egész kérdése. Elsősorban erre vezethető vissza annak meg-megismételt felvetése, majd erőszakos végrehajtásának minden kísérlete. Finnországban, Lengyelországban és más országokban elsősorban a területszerzés motiválta a német és más lakosság kiűzetését, nálunk a németek kitelepítését mindenekelőtt a Felvidékről kitoloncolandó magyar őslakosság számára való helyteremtés, a szélsőséges csehszlovák nacionalista és soviniszta célok és az azt mindenben támogató szovjet érdekek inspirálták. Ezért a továbbiakban mindkét irányú kitelepítés kérdéseit vizsgálnunk kell. A benesi politika tehát 1945-ben sem közeledett a demokratikus nemzeti kisebbségi megoldási módokhoz, formákhoz. Továbbra is a kitelepítési, kiűzési célt követte, azzal a különbséggel, hogy az most már a Kárpátalja nélküli terület 700 000-es magyarságát érintette, és ország-világ előtt nyílttá és egyértelművé tette: az új Csehszlovákiában a magyar kisebbséget is ugyanúgy fel fogják számolni, mint a németet. „Elő kell készítenünk németjeink és magyarjaink kérdésének végérvényes rendezéseit, mert az új köztársaság a csehszlovákok nemzeti állama lesz" - mondotta Benes 1945. február 16-i londoni rádióbeszédében.1 9 Ezzel egyidőben a Szlovák Nemzeti Tanács a magyarok és németek, valamint a szlovák árulók vagyonának elvétele mellett döntött, majd a még 1944 őszére, a kiűzési tervhez előre elkészített elnöki dekrétumok az 18 Moszkvának jelentjük ..., 53. 19 Dr. Eduárd. Benes: Sest let exilu a druhé svétove války. Práha, 1946.
