Századok – 1998

Történeti irodalom - Hobsbawm Eric J.: The Age of Extremes. A History of the World 1914–1991 (Ism.: Jemnitz János) I/282

284 TÖRTÉNETI IRODALOM agyonírt folyamatok, események - ha úgy tetszik történeti témák. Csakhogy egyetlen téma sem úgy kerül az érdeklődő olvasó elé, hogy ne kapjon valóbein merőben új ismereteket, olykor ne lepődjön meg és ne gondolkodtatnák meg az új hobsbawmi rálátások. Hangsúlyozandónak vélem, hogy az egész kötet — a nagy összefüggések felvázolása, megvilágítása mellett — úgyszólván teli van szórva remek gondolat-gyöngyszemekkel, aminek minden olvasó/történész csak örülhet, és sok mindent jobban megérthet. Ugyancsak az egész kötetre jellemző, hogy miközben Hobsbawm az egyes régebbi korszakokról (akár az első világháború vagy a háborút követő nagy belső átrendeződés, vagy az 1920-as évek korszakával foglalkozik — ezúttal nem is titkoltan az egész századra jellemző mozgástendenciák foglalkoztatják —, s szinte mindvégig „vitában áll a történelemmel", az alternatív megoldási jelenségeket is kutatja, de a legnagyobb gondja, úgyszólván alapproblémája az, hogy „hogyan is jutottunk idáig", s esze ágában sincs Voltaire modern Panglossaként azt állítani, hogy „ez a lehető világok legjobbika". S miközben rengeteg okos, figyelemreméltó és egyéni megállapítást tesz, egyáltalán nem titkolja, hogy bizonyos fontos jelenségekre nem tud választ adni. Hogy ez-a megjegyzés ne hangozzék felszínes frázisnak: Hobsbawm hangsúlyozza, hogy a modern történelemben a 19. és 20. században is mily nagy szerepük volt a gazdasági ciklusoknak. De ő itt hangsúlyozottan megkülönbözteti a rövid, a középtávú és a hosszabb 30-50 éves gazdásági ciklusokat. Ez utóbbiakat a szakirodalomban a jelenség orosz/szovjet tudományos felfedezőjéről Kondratyev ciklusokként tartanak számon. Hobsbawm e ciklusokkal kapcsolatban jegyzi meg, hogy a ciklusok okát mindmáig nem sikerült megfejteni, de az, hogy léteznek, s létük rendkívül fontos - vitathatatlan. (S napjaink elhúzódó válságának idején sem a valós problémát, sem a megoldatlan talányt aligha kell hosszabban bizonygatni). Hobsbawm a kötetében úgyszólván végig vitatkozik nemcsak „a történelemmel", hanem a történészekkel, különféle leegyszerűsítésekkel, s mindjárt a kötet elején szembesíti a század „nagy embereinek", olykor ismert történetíróinak (akik között nincs egy kelet-európai sem!) vallomását a század „értelméről", vagyis, hogy a századra a haladás, avagy a brutalitás és „az ész trónfosztása"-e a jellemző. Hobsbawm ez utóbbi vonatkozásban a brit Nobel-díjas írót, Henry Goldingot idézi, míg az olasz ugyancsak Nobel-díjas természettudós Rita Levi viszont úgy véli, hogy mindennek ellenére erre az évszázadra tehető „a negyedik rend" és a nők felemelkedése. S Hobsbawm válogatása nyilván nem véletlen, nem akar e vonatkozásban ítélkezni, s mind a két megközelítést egyaránt igaznak, fontosnak véli. így közelíti meg azután a történetileg első, az olyannyira agyonírt I. világháború korszakát is. Ám ehelyütt is jellemző a sok finom észrevétel, avagy a valóban internacionalizált megfigyelés. A háború katonai, diplomáciai és politikatörténeti és persze gazdasági összefüggései mellett az az „időjáték" újszerű megközelítése, hogy már az I. világháború eseményeinél is lépten-nyomon öszszevetíti a történéseket és az arányokat a II. világháború későbbi történéseivel és így a tendenciák is még világosabbakká válnak. így aláhúzza a vezető ország meggyengülését (amiről persze ő maga is tudja, hogy nem új felfedezés), de az már inkább, hogy ugyanezen a nyomvonalon még élesebb fénnyel világítja meg, hogy a két világháború mindegyikében csak egy ország volt az, amely minden vonatkozásban nyert: s ez az Egyesült Államok. Hobsbawm nagy figyelmet szentelt a gazdasági összefüggések mellett a népesedési következményeknek, de a háború során bekövetkező mentalitási változásoknak, a brutalitásnak is, ami azután oly megdöbbentő, ijesztő módon aratott Európa különböző országaiban. Hobsbawm e kötetben igen nagy helyet szentelt az orosz forradalmaknak és a forradalom, majd az új Szovjet-Oroszország megszületésének és nemzetközi hatásának. A napjainkban újra gombamód szaporodó orosz forradalom történeti irodalom sodrában, amikor egyesek megkérdőjelezik, hogy egyáltalán volt e forradalom, mások (orosz történetírók is!) az 1917-től számítják „a bűnbeesést", amitől kezdve minden rossz volt. Hobsbawm megelevenítése történeti, lehiggadt és napjaink magyar történészi irodalmából is fájóan hiányzó, s vénájához méltóan egyben elemző és kérdező összképet ad, aminek egyik el nem hanyagolható vetülete éppen az, hogy mit is indított el az 1917-es orosz forradalom Oroszországban - és mit a világban. S e fejezetben Hobsbawm úgyszólván csak mellékesen érint egy napjainkra megint aktuálissá váló vélekedést, amikor hangsúlyozza az 1917-es februári forradalom spontán jellegét, de azt is, hogy az ezt követő folyamatok során a kadet párt és a polgári demokratikus pártok, szervezetek miként buktak meg, az ő alternatívájuk miként vált járhatatlanná Oroszországban. E fejezetnek nagyon sok elgondolkodtató megállapítását itt lehetetlen felsorolni, mindenesetre érdekes, ahogyan Hobsbawm megállapítja, az orosz forradalom nyitott utat annak is, hogy