Századok – 1998

Történeti irodalom - Kosztolnyik Z. J.: Hungary in the Thirteenth Century. East European Monographs (Ism.: Tóth Sándor László) I/261

263 TÖRTÉNETI IRODALOM A törvény a szerviensekre a nemes (nobilis) szót használja, akik a királyi megyét nemesi megyévé alakították át. Ezzel kapcsolatban is utal a szerző angol párhuzamra: a székesfehérvári, augusztus 20-i törvénylátó napon megjelenő 2-3 nemes emlékeztet az 1265-ben összehívott angol parlament megyénkénti 2-2 lovagjára. Kosztolnyik Zoltán a szakirodalommal összhangban alapvetően pozitívan értékeli IV Béla uralkodását, hiszen vesztes háborúi ellenére újjáépítette és újjászervezte országát. Külön nem tér ki fia, V István rövid időtartamú országlására (1270-1272), bár egy alfejezetet talán szentelhetett volna neki. E fejezet végén említi az ifjabb király fokozódó szerepét a külpolitika formálásában, hozzá kapcsolva a nápolyi Anjou-házzal való házassági kapcsolatok kiépítését. A kilencedik fejezetben IV (Kun) László (1272-1290) uralkodását vázolja szerző. Részletesen ír a politikai érdekcsoportok belharcairól, amelyek a király kiskorúsága idején általánossá váltak. Ugyancsak alapos elemzést olvashatunk IV László külpolitikájáról, szövetségéről Rudolf császárral Ottokár cseh király ellen, s dürnkruti győzelmükről (1278). A szerző a pápai legátusok tevékenységét is tárgyalja, s úgy ítéli meg, hogy beavatkozásuk csökkentette IV László tekintélyét. A király időről időre próbált a kunokra támaszkodni, jóllehet a tőle kierőszakolt kun törvények kiadása miatt felkelésüket le kellett vernie (Hód-tavi csata, 1282). A kunok mozgalma után a tatárok második betörése (1285) jelentett problémát, bár a korábbinál kisebb pusztítást okozott. IV Lászlót utolsó éveiben erkölcstelennek és pogánynak tüntetik fel a források, akit végül is saját kunjai gyilkoltak meg. A szerző szerint a merénylők mögött azok az oligarchák álltak, akik ellenezték a fokozódó pápai beavatkozást, s III. Andrást hatalomra juttatták. A tizedik fejezet némi kitérőt jelent, hiszen a politikatörténeti fejezetek után a 13. századi Magyarország kultúrájáról, illetőleg gazdasági-társadalmi életéről olvashatunk. A szerző egy alfejezetben részletesen bemutatja a fennmaradt magyar irodalmi és történeti forrásokat, különös tekintettel Anonymus és Kézai Simon munkásságára. Egy másik alfejezet a magyarországi városfejlődés kérdéseit veszi górcső alá, amelyben a főbb városok kialakulásáról, valamint a magyar királyok várospolitikájáról kapunk igen plasztikus képet. A szerző olyan izgalmas kérdésre keres választ a harmadik alfejezetben, hogy milyennek látták a külföldiek a Magyar Királyság kulturális viszonyait. Kosztolnyik Zoltán elég lehangoló képet rajzol a források alapján: a külföldi egyetemeken végzett és királyi udvarban alkalmazott vékony klerikusi réteg kivételével az egyház műveltségi szintjét sem taksálhatjuk túlontúl magasra, a nemesség iskolázottsági szintje pedig kifejezetten alacsony volt, s rendkívül kevés városnak minősíthető települést találhatunk a 13. századi Magyarországon. A tatáijárás és a belháborúk (vö. pl. az esztergomi székesegyház iskolájának 1276. évi elpusztítása) sem kedveztek a kultúrának. A könyv utolsó két fejezete az utolsó Árpádházi király, III. András (1290-1301) uralkodásáról szól. A tizenegyedik fejezetben a szerző bemutatja III. András harcait a trónkövetelőkkel és küzdelmeit a hatalmas bárókkal. Kiemeli az 1290. és az 1298. évi országgyűlések jelentőségét. A király az egyre inkább önállósodó bárókkal szemben az egyházi előkelőkre és a köznemességre próbált támaszkodni. E két csoportból a királyi tanácsba is delegáltak 2-2 tagot. A szerző szerint a rendekre és a képviseleti rendszerre épülő állam típusa először Észak-Itáliában (Friaul) bontakozott ki, s ezt a modellt azok a klerikusok ismerhették meg és közvetíthették, akik itáliai egyetemeken tanultak. Az utolsó, tizenkettedik fejezetben az előző fejezetben már vázolt hipotézist fejti ki részletesebben a szerző, aki III. Andrást az „első alkotmányos monarcha" névvel tiszteli meg. Vázolja a király és a nemesség közti hatalmi harc folyamatát, főbb állomásait, s e küzdelmet nemzetközi összefüggésekbe ágyazza be. E folyamatban fontos része volt az Aranybullának és megújításainak (1231, 1267), s III. András uralkodása jelentette ennek betetőzését, aki tudatosan, talán aragón és itáliai példák hatására bevonta a nemesség és a főpapság képviselőit a kormányzásba, képviseleti kormányzatot hozott létre. Egy alfejezetben a szerző vázolja a III. András halála utáni fejleményeket, Károly Róbert hatalomra jutásának körülményeit. A fejezet végén röviden összegzi a 13. századi magyar história főbb tanulságait, amelynek lényegét abban látja, hogy az Árpádok Magyarországa úgy fogadott be nyugatról és keletről is etnikai csoportokat, hogy végig megmaradt magyarnak. A könyv két függeléket (appendix) is tartalmaz: az egyik Árpádházi Szent Erzsébetről szól, a másik a középkori, 15. századi magyar teológusokat mutatja be. A monográfia részletes bibliográfiával, valamint tárgymutatóval zárul. Kosztolnyik Zoltán könyve a magyar történelem egy kétségkívül fontos korszakának alapos szintézise. A szerző jó értelemben vett pozitivista módszerrel dolgozta fel a korábbi két évszázadhoz képest jelentősen bővülő forrásanyagot, s a tekintélyes mennyiségű szakirodalmat. E munkájában is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megállapításait vagy feltevéseit forrásokkal és a vonatkozó szakirodalommal minél teljesebben támassza alá. Minden alfejezetet impozáns jegyzetapparátus