Századok – 1998
Történeti irodalom - Kellner Maximilian Georg: Die Ungarneinfälle im Bild der Quellen bis 1150. Von der „Gens detestanda” zur „Gens ad fidem conversa” (Ism.: Veszprémy László) I/257
259 TÖRTÉNETI IRODALOM Font Márta MAGYAROK A KIJEVI ÉVKÖNYVBEN Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 11. Szeged, 1996. 351 o. Szükségtelen különösképpen hangsúlyozni, hogy milyen jelentőséggel bír egy adott ország történetének kutatásában a külföldi források kritikai kiadása és fordítása. Természetesen nincs ez másképp Magyarország 12. századi történetének vonatkozásában sem. E korszak kutatásához elengedhetetlen feladat a szűkös, sokszor nehezen vagy alig értelmezhető hazai kútfőanyag mellett a külföldi elbeszélő források kritikai feldolgozása. Ezek közül az egyik legjelentősebb a gazdag hagyományokkal rendelkező orosz évkönyvirodalom, melynek jelentőségére és kutatásba való bevonásának szükségességére már a múlt század végén felhívta a figyelmet Pauler Gyula. Az e téren meginduló tudományos igényű érdeklődés nyomán látott napvilágot 1916-ban az első jelentősebb szláv forrásközlés (Hodinka Antal: Az orosz évkönyvek magyar vonatkozásai). Hodinka az orosz évkönyvek anyagából válogatta ki a magyar vonatkozású részeket, s így kronológiai szempontból teljes anyagot tett közkinccsé. Az általa kiadott szövegek váltak azután a kutatás forrásanyagává, az utóbb megjelent forráskiadványok megfelelő részei mind a Hodinka által közöltekre mentek vissza. Ennek oka abban kereshető, hogy a szláv elbeszélő források iránt általában szerényebb érdeklődés mutatkozott még az utóbbi évtizedekben is. Ez azzal a következménnyel járt, hogy az orosz évkönyvirodalom kutatása — a latin nyelvű forrásokéhoz mérten — jelentős hátrányba került. Az utóbbi évekig pl. alapvető problémát okozott az, hogy a század elején megrajzolt kézirattörténet számos ponton elavulttá vált, korrekcióra szorult. így került az újabb kutatások homlokterébe az orosz elbeszélő források — azon belül különösen a magyar vonatkozásúak — szöveghagyományának tisztázása. E tekintetben a mai magyarországi szövegkritikai kutatások jelentős mértékben az egykori szovjet, ma orosz és ukrán filológusok (pl. A. A. Sahmatov, D. Sz. Lihacsov, I. G. Berezskov) eredményeire támaszkodnak. Ezek a kutatások számos ponton lehetővé, részben pedig szükségessé is tették Hodinka eredményeinek módosítását. Az újabb orosz, ukrán szövegkritikai vizsgálatok nyomán az orosz évkönyvek kézirattörténete jelentős mértékben módosult a Hodinka által kialakított rendszerhez képest. Hodinka műve mindazonáltal nem vált teljes mértékben feleslegessé, mivel még nem született hasonló átfogó kritikai szövegkiadás, amely teljes mértékben pótolhatná. A jelen kötet ebben a tekintetben a Hodinka-féle szövegkiadást csak részben helyettesítheti, hiszen a szerző nem a teljes orosz évkönyvirodalomból válogatott, választása a 12. századi magyar történelem szempontjából legjelentősebb ószláv nyelvű — éppen ezért különleges felkészültséget kívánó — Kijevi Évkönyvre esett. Választását a szerző több szemponttal magyarázza: a) tartalmilag ez az az évkönyv, amely a legbővebben tudósít magyar vonatkozású eseményekről (szemben pl. a Poveszty vremennih let igen szűkszavú közléseivel); b) forráskritikai megfontolásokból (a Kijevi Évkönyv szöveghagyományának tisztázatlansága, ill. a kommentárok hiánya miatt) Hodinka művének vonatkozó része megújításra szorul; c) végül a korábbi kiadással ellentétben a magyar vonatkozású részekhez sorolhatók azok a fejezetek, amelyek nem közvetlenül, hanem csak közvetve magyar vonatkozásúak, esetenként pl. hasznos kronológiai segítséget nyújtva. Éppen ez utóbbi miatt szerencsés a szerző választása, hiszen a Kijevi Évkönyv immár tágabb értelemben vett magyar vonatkozású részeinek közlése lehetővé teszi az eddig sok tekintetben még homályos 12. századi magyar történelem pontosabb megismerését, betekintést nyújtva a szomszédos orosz fejedelemségek hatalmi viszonyaiba. A forráskritikai szempontok részletes kifejtését az első két fejezet (Bevezetés; A Kijevi Évkönyv mint magyar történeti forrás) tartalmazza. Ebben a szerző — főleg Sahmatov, Lihacsov és Berezskov eredményeinek figyelembe vételével — meghatározza a Kijevi Évkönyv helyét az orosz elbeszélő források között. Kifejti, hogy a Kijevi Évkönyv nem önálló formában fennmaradt alkotás, hanem a 15. századi ún. Ipatyjev-évkönyv kódexének középső része. Az első rész, az orosz őskrónika, a Poveszty vremennih let (PVL), amely 1117-ig vezeti a Kijevi Rusz történetének fonalát. Harmadik része pedig az ún. Halics-volhiniai évkönyv. Maga a Kijevi Évkönyv az 1118-1199 közötti időszak eseményeit tárgyalja. A szerkezeti felosztás kiegészül más jellemzők megállapításával, így a szerző meghatározza műfaját (gesta), beállítottságát (regionális, világi szemlélet), ill. közli a keletkezés idejére (1198-1199 körül) és a szerzőre (Mojszej, a vidubicki kolostor igumenje) vonatkozó lehetséges álláspontokat, s
