Századok – 1998

Folyóiratszemle - Kazal Russel A.: Az asszimiláció felülvizsgálata: egy felfogás felemelkedése; bukása és átértékelése az amerikai történetírásban VI/1492

1494 FOLYÓIRATSZEMLE társadalmi csoportok kialakulásánál. A jelentősebb kategóriákat, egyáltalán nem meglepő módon, a katolikusok, a zsidók, a fehér protestánsok és a feketék szolgáltatták. A szerzőpáros abban tért el a többiektől, hogy — véleményük szerint — messze van még az az idő, amikor teljes asszimilációról beszélhetünk. Szerintük Amerika folyamatos újra és újra jól elkülöníthető etnikai csoportokat hoz létre. Másrészt megkérdőjelezték a Gordon angolszász „középponti szubtársadalmának/szubkultúrájának' ' asszimiláló erejét: ez a „központ" mindössze az etnikai rokonok, mint például a hollandok beolvasztásában ért el sikereket, más csoportokkal szemben nem. Rudolph Vecoli a bevándorló olaszok vizsgálatánál megcáfolta Handlin azon állítását, hogy a bevándorlók Amerikában teljesen új társadalmi környezetbe kerülnek az anyaországbeli szülőfaluk elhagyásával. Vecoli kimutatta, hogy az olasz parasztok a tizenkilencedik század végén már otthon is gazdaságilag individualista módon viselkedtek, s az Amerikában kialakított szervezeteik lényegében mindössze az otthon kialakítottaknak az átültetései voltak. Az 1960-as évek óriási változásokat hoztak az etnikai csoportok megítélésében. A vietnami háború és a polgárjogi, feminista, diák, stb. mozgalmak alapjaiban rengették meg az egységes „amerikai életformába" vetett hitet. A korábbi konzenzus-iskola asszimilációt vizsgáló tanulmányai helyett egyre inkább az amerikai társadalom autonóm közösségeinek a leírása került előtérbe. A munkásosztályt és a bevándorló kultúrát kutató történészek, például Herbert Gutman, John Bodnár és Paul Puble, figyelmen kívül hagyták, tagadták vagy jelentéktelennek tűntették fel az asszimilációt. Herbert Gutman Work, Culture, and Society in Industrializing America (1976) című tanulmányában azzal érvelt, hogy az 1843 előtt, vagy 1893 után Amerikába érkező munkások nem változtattak munkamódszereiken az új hazájukban sem, mert azokat mind magukkal hozták az óhazából. A „bennszülött" és abevándorló munkások lényegében azonos technológiai szinten álltak, de nem sok kapcsolat alakult ki a két csoport között. John Bodnár 1985-ben kiadott The Transplanted-jében egyrészt Handlin tételét vitatta, mely szerint gyökértelenek voltak a bevándorlók, másrészt Vecoli állításait próbálta cáfolni, melyek szerint az újonnan jöttek magukkal hozott, importált hagyományok körül alakították ki életüket az Egyesült Államokban. Bodnár számára a bevándorlók életének meghatározó élménye a család fenntartásáért vívott küzdelem volt. A család jelentette az Óvilágban a gazdasági és a társadalmi élet központját, s ez a keret segítette a bevándorlókat az újvilágbeli beilleszkedésben is. Bodnár az „amerikanizálást" középosztálybeli bevándorlók és oktatási reformerek programjának tartotta, amely ellenállásba ütközött a főleg munkásosztálybeli bevándorlók körében. Bodnár az asszimilálódását a mindennapi élet kultúrájától való eltávolodással és a nyereségvágyó középosztálybeli mentalitással azonosította. A tanulmány kihangsúlyozta, hogy az etnikai határok igenis sokat számítottak a bevándorlók esetében: meglehetősen zárt, „urbánusetnikai enklávékban" éltek és ritka volt az etnikai csoporton kívüli személyekkel való házasság is. Russell A. Kazal megjegyzése szerint John Bodnár nem tárgyalta az etnikai csoportok egymáshoz való viszonyát, így az a kép alakult ki könyve alapján, mintha az etnikai csoportok külön-külön kerültek volna szembe a kapitalizmus kihívásaival. Paul Buhle, Bodnárhoz hasonlóan, ugyancsak a kapcsolatok hiányáról írt a „Jews and American Communism: The Cultural Question" (1980) című tanulmányában. Ervelése szerint a párt rossz szemmel nézte az etnikai alapon történő szerveződést s ezzel megbénította a bevándorlók közötti kulturális munkát. A Gutman, Bodnár és Buhle megközelítését bírálók szükségképpen visszatértek a tágabb perspektívák tanulmányozásához. Több történész is felvetette, hogy az amerikanizálódást egy sor univerzalista elvhez való egyetemes ragaszkodás jelentette. Philip Gleason úgy találta, hogy a II. világháború, a Harmadik Birodalom ideológiájának elutasítása, majd a hidegháború mind az egységességet mozdította elő, amelyet a hatvanas évek társadalmi felfordulásai akasztottak csak meg. Ebben az értelemben az amerikanizálódás egyet jelentett egy bizonyos fajta amerikai nacionalizmus elfogadásával. Gleason még 1980-ban is amellett volt, hogy az Amerikában élőket egy sor „univerzalista eszmény" köti össze. John Higham ellenben az 1980-as évek elején arra hívta fel a figyelmet, hogy a központosított állam hiánya a kulturális és társadalmi decentralizációt segítette elő, s teret adott a különböző etnikai csoportok különállásának. Szerinte az univerzalista ideológia tulajdonképpen a fehér, protestáns többség szellemi tulajdona volt, s csak addig működött, amíg a kisebbség elfogadta ennek a többségnek az uralmát. A dekonstrukcionista történetírás egyik képviselője, Werner Sollors felvetette, hogy a „etnicitást" az egyik olyan kollektív fikciónak lehet tekinteni, amelyet a társadalom állandóan kitermel magából. Sollors véleményét többen is megtámadták, közöttük a már említett Vecoli, valamint Ewa Morawska és George E. Pozzetta is.