Századok – 1998

Folyóiratszemle - Moeller Robert J.: Háborús történetek: egy használható múlt keresése a Német Szövetségi Köztársaságban VI/1484

FOLYÓIRATSZEMLE 1485 minisztériumi rangú intézményt hoztak létre érdekükben (Bundesministerium für Vertriebene, Flüchtlinge und Kriegsgeschaedigte) s a menekültek képviselői mint a különböző parlamenti pártok képviselői a törvényhozásban is hallathatták a hangjukat. Mindez azt is jelentette, hogy egyetlen párt sem sajátította — sajátíthatta — ki ezt a kérdést és az össznémet üggyé változott. A politikai szinten túlmenően a német kormány mindent megtett azért, hogy a német áldozatok ügye ne kerüljön ki a közvélemény látómezejéből sem. A kelet-európai németek történelme a tankönyvek hasábjaira került és kutatóintézeteket hoztak létre a kelet-európa-i német történelem és hagyományok tanulmányozására. Az újságok nagy teljedelemben foglalkoztak a hadifoglyokkal és arra emlékeztettek, hogy amíg az ő sorsuk el nem rendeződik, addig nem lehet a háború végéről beszélni. Az 1950-es évek elején a nyugatnémet kormány felkérte az ENSZ-t, hogy indítson vizsgálatot a szovjet táborokban őrzött német hadifoglyok emberi jogainak megsértése miatt. Theodor Schieder professzor vezetésével kutatócsoportot hoztak létre, amely végül nyolc kötetben publikálta eredményeit Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa címmel. Az anyag magját 11 ООО szemtanú által elmondott beszámoló képezte, amelyek a németek ellen elkövetett szovjet, cseh, magyar, román atrocitásokat részletezték az erőszakoskodásoktól kezdve a kitelepítésig. Ugyancsak az 1950-es években kezdődött meg a fenti kötetek ikerkiadványának a szerkesztése, mely a hadifoglyok élményeiről szólt. A kormány mellett a német Vöröskereszt, különböző egyházi és veterán szervezetek is részt vettek a munkában. Az Erich Maschke profeszszor vezetésével végzett kutatások eredményeit csak később, az 1970-es években kezdték publikálni Zur Geschichte der deutschen Kriegsgefangenen des zweiten Weltkrieges általános címmel; a sorozat 22 kötete látott végül napvilágot elsősorban 45 000 írott vagy magnószalagra rögzített vallomás alapján. A kötetek legfőbb hiányossága abban rejlett, hogy kizárólag a német áldozatokról szóltak és mélyen hallgattak a németek által elkövetett erőszakos cselekményekről és atrocitásokról. Esetenként pedig folytonosságról lehetett beszélni: a korábban a nácik által használt táborokban, így például a theresienstadtiban, a háború után németeket tartottak fogva, kínoztak meg és esetenként végeztek ki, s ugyanolyan alapon kerültek az áldozatok ezekbe a táborokba, amilyen alapon korábban a németek választották ki áldozataikat, azaz pusztán etnikai hovatartozás alapján. A német háborús veszteségek, illetve a háború után a Szovjetunió hurcolt, vagy a kelet-és közép-európai országokból kitelepített németek sorsát a nyugatnémet vezetés külpolitika-i téren is napirenden tartotta, amikor például a lengyel-német határ kérdésére került a sor. Az irodalom és a filmművészet sem maradt adós ezeknek a fájó kérdéseknek tárgyalásával. Az 1950-es évek egyik legnagyobb filmsikere egy pomerániai földbirtokosról szóló történet volt, aki nyugatra kénytelen menekülni a háború befejezésekor (Grün ist die Heimat). Az irodalomban új műfaj született: a "kitelepített" irodalom. Regények, novellák, versek sora szólt a menekülésről, az otthon elvesztéséről, családok és közösségek szétszakadásáról. A hivatalos politika, a tudományos kutatás és a népszerű kultúra termékei egymást erősítették és igazolták sok esetben. 1945-ről és az azt követő évtizedről Hans Rothfels vonta meg a mérleget 1955-ben a Viertelsjahrhefte für Zeitgeschichte hasábjain, amikor a németek által a háborúban elkövetett atrocitásokat párhuzamba állította a szovjetek által a háború alatt és utána Kelet-Németországban elkövetett tömeges méretű erőszakoskodással és kegyetlenkedéssel. Sokak érzését fejezte ki, amikor kijelentette: csak mindezek figyelembevételével lehet teljes a II. világháborútól és következményeiről kialakított kép. Az 1950-es évek végén és az 1960-as években viszont megnőtt azoknak a száma Nyugat-Németországban, akik többet akartak tudni a náci múltról. A történészek között egy jelentékeny csoport szakított azzal a korábban népszerű felfogással, mely szerint a nácizmus mindössze egy kicsiny csoport ördögi műve volt és inkább afelé hajlottak, hogy a nemzeti szocializmust a német történelemben és politikában rejlő tendenciák megnyilvánulásaként értelmezzék. Közülük egyesek a feje tetejére állították a német kivételességet — Sonderweg — hirdető konzervatív történészek gondolatmenetét és most azt mondták, hogy Németország nem kultúrnemzeti volta és nagyhatalmi léte miatt foglalt el megkülönböztetett helyet Európa történelmében, hanem azért, mert a tekintélyuralmi császárságból egyenes út vezetett a Harmadik Birodalomhoz. 1945 pedig a "zéró órát" (Stunde Null), azaz a radikális szakítást jelentette a német történelemben. Az új nyugatnémet történetírás egyúttal elkezdte elemezni a nácizmus népi támogatottságát és azt, hogy a náci ideológia és gyakorlat mennyire mélyen hatolt be a német társadalomba és mennyire mélyen változtatta azt meg. Mindez azt jelentette, hogy a figyelem megint inkább a németek áldozatai felé fordult; a korabeli nemzetközi és német esemé-