Századok – 1998

Folyóiratszemle - LaFeber Walter: A világ és az Egyesült Államok VI/1455

FOLYÓIRATSZEMLE 1455 kulcshelyzetben a brit és indiai kelet-afrikai érdekek védelmét illetően. Uganda nem szerepelt a tervei között; 1890-ben nem hivatalosan megjegyezte, hogy az országot a Kelet-Afrikai Társaság kedvéért annektálta. Lord Salisbury-nek csakúgy, mint a gyarmatosításban résztvevő többi brit politikusnak a magasabb politikai érdekek mellett mindenkor figyelembe kellett venni a helyi brit érdekeket, a magán terjeszkedés hatásait és a hazai érdekcsoportok kívánságait. Összefoglalva: a késő viktoriánus kori brit terjeszkedés jellegében nem tért el a korábbi terjeszkedéstől és számottevőbb átfogó terv híján többnyire az adott külpolitikai és belpolitika-i helyzethez alkalmazkodó, pragmatikus ad hoc jellegű politika eredménye volt. The English Historical Review, Vol. CXII, No. 447 (June 1997), pp. 614-642. Ma. T. Walter LaFeber A VILÁG ÉS AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK A The American Historical Review századik évfolyamában több olyan tanulmány is található, melyek kiinduló pontja a rangos történelmi folyóirat első számában megjelent cikkekben felvetett gondolatok. Ezek sorába illeszkedik a Cornell University történészprofesszorának, Walter LaFebernek is az esszéje. LaFeber felidézi az első szám első tanulmányának, William M. Sloane-nek a figyelmeztetését, mely szerint ha a túlságosan is szűk értelemben vett nemzeti történelmekre összpontosítanak a szakma művelői, akkor megsértik a „történelem egységének elvét". Az American Historical Association abban a szimbolikusnak tekinthető döntésben is kiállt az elv mellett, amellyel Leopold von Rankét választották meg a szervezet első tiszteletbeli külföldi tagjának. Noha a német történész azon javaslata, hogy a külkapcsolatok kapjanak elsőbbséget a történelem tanulmányozásában, nem talált nagy visszhangra amerikai kollégái körében, a politikatörténet, valamint a tudományos történetírás fontosságát hangsúlyozó mondatait megfogadták az Egyesült Államokban is. Igaz, többen komoly fenntartásokkal éltek az utóbbi megállapítással szemben; a harvardi Albert Bushneil Hart kijelentette, hogy a történetírás soha nem lehet valóban tudományos, mert az emberi elmével foglalkozik, s hozzáfűzte: a rankei „Wie es eigentlich gewesen ist" tulajdonképpen azt jelenti, hogy „hogyan történtek a dolgok Ranke szerint". Hart szerint az eseményeket csak a saját körülményeik függvényében szabad vizsgálni; mindez a külügyeket illetően azt jelenti, hogy figyelembe kell venni a politikai, katonai, földrajzi és gazdasági viszonyokat, valamint a többi ország történetét is. Az Egyesült Államok történetének tanulmányozásában az egyik első ilyen jellegű kísérletet a Charles McLean Andrews alapította „birodalmi" iskola jelentette, mely az amerikai gyarmatok fejlődését egy nagyobb Atlanti-közösségen belül vizsgálta. Az amerikai történetírás talán leghíresebb iskolaalapítója, Frederick Jackson Turner a nemzetközi vonatkozásokat egy nacionalista történetírás céljára aknázta ki. Az amerikai frontierről írt nagyjelentőségű esszéjében az amerikai földrész keleti részét Európa „nyugatának" nevezte. Amerika történetét sikersztoriként fogta fel, az Egyesült Államokat magát Észak-Amerika „döntőbírójának", valamint az újvilágbeli amerikai rendszer védelmezőjének jellemezte. A kor legkiválóbb történésze, Henry Adams azonban kételkedett az ilyen és ehhez hasonló optimista interpretációkban. Adams a Thomas Jefferson és James Madison elnökségéről szóló fő művében kifejtette, hogy a háború és a háborúra való készülés milyen módon ásta alá a jeffersoni elveket. A kor optimizmust sugalló légkörében magára maradt Adams helyett a korabeliek inkább John Latané és Archibald Cary Coolidge műveit olvasták. Mindkét szerző elfogadta és támogatta az amerikai terjeszkedő politikát; Coolidge különösen nagy gonddal igyekezett bizonyítani, hogy a gazdasági indokok nem játszottak nagy szerepet a birodalomépítésben. Az első amerikai diplomáciatörténeti tankönyv, Carl Rüssel Fish American Diplomacy-je és Latané 1907-ben kiadott America as a World Power, 1898-1907-je ugyanilyen hangvétellel íródott. Az ún. nacionalista/nemzeti külpolitika-i történetírás vezető képviselői közül Samuel Flagg Bemis-t, Dexter Perkins-t, Thomas A. Bailey-t és Julius Prattet lehet megemlíteni. Bemisnek az amerikai forradalom diplomáciájáról, valamint az 1794-es ún. Jay-szerződésről készült művei a műfaj klasszikusai ma is, noha a szerző szemléletét erős Európa-, s különösen brit-ellenesség hajtja át. Bemis egyéb műveiben kiállt az amerikai terjeszkedési és beavatkozási politika mellett, kiváltképpen Latin-Amerika vonatkozásában. Erényei közé tartozott az alapos levéltári kutatás, míg kritikusai általában azt rótták s róják fel neki, hogy kizárólag a külpolitikai elitre összpontosított és arra a jelenségre hozzák fel példának, hogy a nemzetközi kutatás nem szükségszerűen eredményez nemzetközi történelmet is. Dexter Perkins hasonlóképpen a „felülről-lefelé" megközelítést képviselte a diplomá-