Századok – 1998

Folyóiratszemle - Darwin John: Imperializmus és viktorianizmus: A területi növekedés kérdése VI/1452

FOLYÓIRATSZEMLE 1453 birodalom részben ezeknek az erőfeszítéseknek köszönhető. A kérdés azonban az, hogy az informális imperializmus a viktoriánus kor tudatosan alkalmazott módszere volt-e, vagy csupán a brit hatalom korlátainak hallgatólagos beismerése? Semmi kétség sincs afelől, hogy a viktoriánus-kori kormányok megpróbálták kiterjeszteni a befolyásukat az Európán kívüli világra. A formális terjeszkedés mellett azonban az informális imperializmus is két, egymástól meglehetősen jól elválasztható modellja alakult ki: az ún. keleti (pl. Törökországban és Japánban), mely formális volt abból a szempontból, hogy vámegyezményeken, kikötőhasználati jogokon, koncessziókon, időnként támaszpontokon alapuló extraterritoriális előnyökre épült, szemben az ún. nyugati formával (Latin-Amerika), ahol a brit érdekek szinte kizárólag magánérdeken és magánvállalkozásokon keresztül nyilvánultak meg. Ami Kínát illeti, Darwin meglátása szerint Palmerston 1839-es beavatkozása nem tudatos, előre megfontolt politika eredménye volt, hanem az események diktálta gyors döntésé, sőt, még az 1842-ben kötött kikötőhasználati egyezmény sem viselte magán a tartósságjegyét. Ezzel szemben a helyszínen tartózkodó brit hivatalos személyek és kereskedők körében erős volt a beavatkozási vágy, amelyet azonban a század második felében visszafogott az a tény, hogy más európai hatalmak is megjelentek Kínában, ahol ennek következtében — Benjamin Disraeli szavaival élve — egyfajta európai erőegyensúly alakult ki. Ugyanakkor 1860 után megerősödött a Mandzsu-dinasztia, s Nagy-Britanniában a közvélemény is egy esetleges újabb brit-kínai háború ellen foglalt állást. Mindezen gátló tényezők miatt voltak kénytelenek a brit kormányok elfogadni az informális imperializmust Kínában, s nem azért, mert nem lett volna meg bennük a hajlandóság formális terjeszkedésre. Ha viszont az informális birodalom elsősorban a körülmények játékának eredménye volt, elképzelhető-e valami tudatosság a viktoriánus kor formális birodalomépítésében? A szerző által megvizsgált példák nem ebbe az irányba mutatnak. Például, Új-Zéland esetében a Gyarmatügyi Minisztérium ellenezte a terület annektálását az 1820-as években. Később, a befolyásos új-zélandi lobby nyomása miatt Lord Melbourne kormánya ígéretet tett a brit hatalom formális kiterjesztésére a térségben, de még így is csak bizonyos körzeteket vett birtokba Nagy-Britannia, s még ezt a politikát is feladta 1834-ben. Az Aranypart esetében a kormány az irányítást egy kereskedőcsoportnak adta át 1828-ban, de a parlament követelésére 1842-ben ismét közvetlen irányítás alá vette az afrikai területet. A példákat tovább lehetne sorolni a földrész szinte minden szegletéből: a brit politikai vezetés kísérletező és — bizonyos mértékben — opportunista volt, s nem egy előre átgondolt politika tudatos követője. A brit formális ellenőrzés a Földközi-tengeren és a Közel-Keleten volt a legerősebb: az előbbi térség létfontosságú volt Nagy-Britannia szempontjából európai nagyhatalmi helyzetének demonstrálására, míg az utóbbi India miatt vált különlegessé, fontossá. A brit közvélemény közvetve, s a parlament közvetlenül, döntőnek bizonyult a terjeszkedés milyensége meghatározásában. így egyetlen brit kormány sem engedhetett a gazdaságilag és stratégiailag is jelentéktelenebb nyugat-afrikai fennhatóságok — például Gambia — kérdésében, mert ez a hagyományos rivális, Franciaország előnyére történt volna. Más szavakkal: a brit kormányok a 19. század második felében a hazai közvélemény és az időnként agresszív gyarmati tisztviselők, telepesek, kereskedők és katonák kettős szorításában verődtek a gyarmatpolitikát illetően. Ilyen helyzetben a formális és az informális terjeszkedés kérdését sok esetben az döntötte el, hogy a brit kormányzat mennyire volt képes központi ellenőrzést gyakorolni a terjeszkedés mögött álló sokszor centrifugális erők fölött. A dilemmákat legjobban a birodalmi eszme és gondolat középpontjában álló India példája érzékelteti. A londoni politikai vezetés kezdetben mindent megtett az angol alattvalók indiai ambícióinak fékezésére. Egy kormányzót elbocsátottak, egy pedig majdnem ugyanerre a sorsra jutott, mert az annexiót szorgalmazták. Sind és Punjab tartományok bekebelezése ugyancsak a kormány ellenére történt. A brit vezetés csak akkor figyelt fel India jelentőségére, amikor az 1850-es években az indiai hátországba vezető vasútvonal immár óriási kereskedelmi hasznot hozó üzleteket tett lehetővé. Ugyanakkor, a Kelet-Indiai Társaság közel 2 000 tulajdonosa olyan erős parlamenti képviselettel rendelkezett a század első felében, 1832-ig, hogy képes volt minden kormányzati beavatkozást elhárítani, amely nem az érdekeit szolgálta. 1832 és 1858 között egyfajta kettős hatalom jött létre Indiában: a Társaság mellett az Ellenőrző Tanács is jelentős szerepet kapott; a kialakult helyzet gyakorlatilag a kormányzónak kedvezett, aki immár ügyes politizálással kijátszhatta a két felet a saját érdekei érvényesítésére. A formális területi terjeszkedés mellett szólt még — a kereskedelmi érdekeken túl — a politikai hatalom kiterjesztésének a vágya a kereskedelmi érdekek védelmére, a védhető határok létrehozásának szükségessége, valamint a rivális európai hatalmak