Századok – 1998

Folyóiratszemle - Volkova I. V.; Kurukin I. V.: A palotaforradalmak jelensége a 17–20. századi Oroszország politikai történetében VI/1438

1438 FOLYÓIRATSZEMLE núsított lojalitással egyenértékű. Benjamin Franklin, Jeremy Belknap tiszteletes és még hosszan lehetne sorolni a korabeli vezető amerikaiak nevét, mind az egységet hangsúlyozták, s John Adams 1765-ben Swift fentebb idézett szavaira rímelve kijelentette: "Nem leszünk (az angolok) négerei. ... Legalább olyan derék emberek vagyunk, mint az angolok és legalább olyan szabadok is kell, hogy legyünk." Ebben az összefüggésben érthető igazán az 1765-ös bélyegilleték-törvény elleni szinte paranoid amerikai fellépés. Nem maga az adó kivetésének a ténye bőszítette fel az amerikaiak nagy részét, hanem az a mód, ahogy megkérdezésük nélkül döntöttek egy fontos kérdésben. Az ébredező amerikai azonosságtudatot tehát a brit politika kívülről kényszerítette a gyarmatiakra; más szavakkal: a brit "agresszív patriotizmus" ellenhatásaként jelentkezett a hasonló érzelmi erejű és töltetű amerikai nemzeti azonosságtudat. Bernard Bailyn mutatta ki, hogy az amerikaiaknak a brit parlament egyes intézkedéseire adott válaszában az előbbiek azon félelme nyilvánult meg, hogy az adott törvény csak egy lépés azon az úton, amelyen a gyarmatiak szabadságát és tulajdonát az anyaország el akarja venni. Az amerikai reakcióba faji felhangok is vegyültek: az amerikaiak pamfletek, levelek, újságcikkek sorában igyekeztek bizonyítani, hogy egyenrangúak az anyaország lakóival. A már idézett Adams-megjegyzés mellett példaként álljanak itt James Otis Jr. indulatos szavai: "Azt hiszitek, hogy a gyarmatiak nagy többsége, vagy akár az összes gyarmati lakos néger vagy mulatt. Óriásit tévedtek. Az északi gyarmatok lakosságának 99%-a fehér, s legalább olyan jó vér csörgedezik az ereikben, a királyi vért kivéve, mint a három királyság lakóiéban". Ráadásul, az amerikaiak nem rendelkeztek saját nemzeti törvényhozó testülettel, mint az írek, s nem ültek képviselőik a Westminsterben sem, szemben a skótokkal. Ilyen módon úgy érezték, hogy nemcsak az angolok, de a másik két említett néphez képest is hátrányos helyzetben vannak. Mindennek ellenére az amerikaiak többsége még a forradalom kezdetén sem gondolt elszakadásra. Thomas Jefferson a Függetlenségi Nyilatkozat első változatában még arról beszélt, hogy "... szabad és nagy nemzetet alkothatnánk együtt, de úgy látszik, hogy a nagyság és a szabadság megosztása (velünk) méltóságon aluli (az angoloknak)". Henry Cummings tiszteletes 1781-ben sokak nevében beszélt, amikor kifejtette: "Amennyiben a kérvényeink és az imáink kellő megértésre találtak volna és mérsékelt intézkedéseket foganatosítottak volna (az angolok), akkor soha nem gondoltunk volna felkelésre." Az angol nacionalizmus volt részben annak hátterében is, hogy a gyarmatiak a természetes jogok liberalista alapállására helyezkedtek. Igaz viszont, folytatta Breen, hogy az utóbbi évek kutatásai nagymértékben megkérdőjelezték azt a korábban általánosan elfogadott nézetet, mely szerint John Locke tekinthető bizonyos mértékben az amerikai teoretikusok atyamesterének. John Dunn és Isaac Kramnick a korabeli politikai iratok tanulmányozása után kijelentették, hogy a 18. század nagyobbik részében sem Nagy-Britanniában, sem Amerikában nem nagyon emlegették Locke nevét. Lényegében csak a forradalmat közvetlenül megelőző évek, illetve a forradalom időszaka irányította Locke munkásságára a figyelmet nagyon is gyakorlati okok miatt: az ő gondolatai adtak muníciót az amerikaiak kezébe a forradalom legitimitásának indoklására. John Locke az amerikaiak számára felbecsülhetetlen szolgálatot tett azzal, fejezi be T. H. Breen a tanulmányát, hogy az emberi jogokat és az egyenlőség eszméjét elszakította a brit történelmi hagyományoktól és általános, elvont keretbe ágyazta azokat. The Journal of American History, Vol. 84, No. 1. (June 1997), pp. 13-39. Ma. T. Volkoua, I. V., Kurukin, I. V. A PALOTAFORRADALMAK JELENSÉGE A 17-20. SZÁZADI OROSZORSZÁG POLITIKAI TÖRTÉNETÉBEN A két szerző bevezetőjében joggal mutat rá, hogy tágabban a társadalomtudományok, szűkebben pedig a historiográfia mindeddig elhanyagolta a különösen a 18. századi orosz históriában fontos szerepet játszó udvari fordulatok tanulmányozását. Az orosz történetírásban először nem határolták be kellően a címbeli terminust, csak V O. Kljucsevszkij és N. I. Rarejev lépett túl ezen. Az első kimutatta a korabeli orosz politikai rendszer új jelenségeinek és a palotaforradalmaknak a kapcsolatát, a másik történész pedig a 17-18. századi orosz udvari fordulatok egyetemes történeti összehasonlító elemzésével gazdagította a tudományt. Sajnos napjainkig ezt a vonulatot csak kevés szaktudós (pl. N. Ja. Ejdelman és Je. VAnyiszimov) követte. A nyugati munkák vonatkozásában viszont a szerzők szerint az okoz gondot, hogy a 19-20. századi (és nem orosz) politikatörténetbeli helyét