Századok – 1998

Történeti irodalom - Magyarország történeti demográfiája (1896–1995) (Ism.: Szabó A. Ferenc) VI/1428

TÖRTÉNETI IRODALOM 1429 Draskóczy István a Szászföld lélekszámát vizsgálja ugyanebben a korban, Csetri Elek pedig Kolozsvár népességének alakulását tanulmányozza. Erdély virágkorának, az Erdélyi Fejedelemség összeírásainak demográfiai forrásértékét teszi górcső alá Oborni Teréz. Blazovich kutatásai rávilágítanak arra a történetírásban is, s különösen a müveit nagyközönség körében elteijedt téves vélekedés tarthatatlanságára, amely szerint a szerb népesség tömeges beköltözése Magyarországra egybeesett volna a török hódoltság korával. Megállapítja ugyanis, hogy a 15. század közepére a Duna-Száva közén és a Dráva és a Száva közti területen délszláv többség alakult ki, s a Dráva az országhatártól a Dunába való ömléséig már akkoriban nyelvhatárt képezett. A 16. századi török benyomulás következtében a jelzett, ma Bánát, Bánság néven nevezett területen szerb többség alakult ki, ami igaz, hogy alacsony népsűrűséget mutatva, de lényegében a nagy betelepítések koráig, a 18. századig megőrződött. Mindig is ismert volt a történettudományban, hogy a népességkorlátozás terén a zártan települt és kiváltságaikat féltékenyen őrző erdélyi szászság járt az élen, már a középkorban. Létszámuk már a 15. és a 16. század fordulóján stagnált, sőt megfogyatkozott 1400 körül, mert 65-70 000 főről visszaesett 45-50 000 lélekre. Draskóczy ezt a járványok és a török betörések mellett a városiasodásnak tulajdonítja. A tekintélyes szász várostípus már ekkorra kialakult. Nagyszebennek 5000, Brassónak pedig már 10 000 lakója volt ez idő tájt! Csetri írásából tudhatjuk, hogy ezt a méretet Kolozsvár csak a 18. században érte el. A szász urbanitás, s a vele együttjáró civilizáltság tehát egyedülálló volt a demográfia tanúsága szerint is az újkor hajnalán. A népesedési paradoxont az jelentette, hogy fejlettségbeli előnye, a demográfiai átmenet lokálisan korai jelentkezésével, előkészítette a talajt a következő századokban bekövetkező népcserének, aminek folyamán elsősorban a románság, de az ésszakkeleti peremvidékeken a székely- magyarság is elkezdte visszaszorítani a szász népességet. Egyed Ákos már sokkal összetettebb, gazdagabb forráskínálatra támaszkodva foglalhatta össze a Székelyföld demográfiai folyamatait 1750 és 1850 között. A 18. század közepére vonatkozóan még csak a családok számát tudja megadni hozzávetőlegesen (28 500), egy évszázad múltán, 1850-ben — az osztrák népszámlálásnak köszönhetően — már a lélekszámot is tudjuk: 403 000 fő. Bármekkora családnagysággal is számolunk a 18. században, az nem tagadható, hogy valóságos népességrobbanás ment végbe ez alatt az évszázad alatt a Székelyföldön. Miközben az ország lakossága körülbelül megkétszereződött, a székelységé legalább a háromszorosára növekedett! Ez az évszázad alapozta meg Erdély legnagyobb magyar közösségének mai súlyát. Igaz, az azóta eltelt másfél évszázad alatt már csak duplázódott a magyarság keleti ágának lélekszáma, mintegy 800 000 főre, ez összességében mégis jelentős fejlődés. A székelység körében csak napjainkban alakulnak ki azok népesedési szokások, amelyek a szászok között már évszázadokkal korábban megmutatkoztak. A székelymagyarsággal a 16. században nagyjából egyenlő demográfiai súlyú szászság sohasem lett népesebb 200 000 főnél. A hosszú távú demográfiai folyamatok tanulmányozása azért is fontos, hogy megvilágíthassuk az évszázadok során lezajló nemzetiségi folyamatokat, népcseréket, s a nyomukban járó területfoglalásokat, határváltozásokat. Nem tagadhatjuk, ezzel összefüggésben, hogy Magyarország történetében ezen a téren nagyobb jelentőséget tulajdonítunk az immanens demográfiai folyamatoknak, mint a belső és a nemzetközi migrációnak. A Kárpát medence nemzetiségi-demográfiai folyamatainak tanulmányozása szempontjából kulcsfontosságú a 18. századi népesedés empirikus vizsgálata. A korábbi történeti demográfiai kutatások, a török megszállás másfél évszázadát érzékletes megjelenítő erővel ábrázoló történetírók jóvoltából, kisebbnek vélték a 17. század végi népesség lélekszámát, mint a történettudomány módszereit komplexebben alkalmazó és az eredeti forrásokat újra leporoló szakemberek. Dávid Géza írása nemcsak teijedelmével, alaposságával, hanem újszerű módszertani megoldásaival is kiemelkedik az egyébként színvonalas munkák közül. Bátran polemizál a nagy elődök — Acsády Ignác, Szekfü Gyula — tévedéseivel, s arra a következtetésre jut, hogy szakítani kell a törökkor hagyományosan belénk rögzült képével. Ez a másfél évszázad persze hatalmas pusztítást okozott, ám a népesség, ha szenvedések árán is, de nagyobb számban maradt életben, mint korábban gondolták. Ha lakóhelyéről menekülni is kényszerült, megtelepült és élte az életét másutt, az ország északi és nyugati felében, ahol egyes területeken szinte a 20. századot idéző népsűrűség alakult ki, szemben a visszamocsarasodott, vagy a hadiutak közelsége miatt elnéptelenedett déli országrészekkel. Mivel az első konkrét és biztosnak tekinthető népszámlálási adatokat a II. József alatti nevezetes összeírás nyomán ismerjük, nemcsak az utána következő évszázadok, hanem — visszafelé következtetve — az azt megelőző évszázadok népesség nagysága is csak efelől az adat felől közelíthető meg. Teljesen reális Dávid Géza arra vonatkozó következtetése, hogyha alábecsüljük a török alól felszabadult ország népességét, nem magyarázhatjuk meggyőzően a 18. század végi 8,5 milliós népességet. A korabeli közlekedési lehetőségeket számhavéve, nem települhetett be annyi ember, hogy egy évszázad alatt megháromszorozódjék a