Századok – 1998

Történeti irodalom - Migrationen und ihre Auswirkungen (Ism.: Tilkovszky Loránt) VI/1407

1408 TÖRTÉNETI IRODALOM majd 1945-1948 közti periódusok bemutatása után „a vasfüggöny évtizedei" címmel szólt az 1949-től 1987-ig terjedő időszakról, amikor a hermetikusan lezárt határ csak 1956-ban nyílt meg nyugati irányban, rövid időre lehetőséget adva a forradalmat követő terror előli tömeges menekülésre. A legérdekesebb talán az utolsó fejezet, amely 1988 óta bevándorlási országként jellemzi hazánkat, ahol a déli határiunkon túl tomboló véres harcok elől menekültek kerestek és találtak menedéket, ahová sokan jöttek és jönnek át Erdélyből, köztük orvosok, tudósok, mérnökök, művészek, akik azt ottani magyarságnak hiányozni fognak, továbbá kínai és vietnami kereskedők mellett mindenféle kétes elemek is, nem kis gondot okozva a közbiztonságnak. Különösen becses a tanulmányhoz tartozó 14 térkép, illetve ábra, amelyeken minden tárgyalt periódusra vonatkozóim jól nyomon követhető, hogy a migrációs folyamatok részesei mikor, honnan, hová érkeztek és milyen nagyságrendben, milyen a területi elhelyezkedésük és etnikai megoszlásuk. A magyarországi nemzetiségek migrációját és társadalmi struktúrájuk változásait a két világháború között Szarka László vizsgálta a népszámlálási adatok, foglalkozási- és birtokstatisztikák alapján, főleg német és szlovák vonatkozásban. Méltán szentelt figyelmet város és vidék viszonylatának, az urbanizációs folyamatok hatásának, az asszimiláció fokozódásának, amiben a szórt települtség, izoláltság mellett az iskolapolitikának is szerepe volt. A tanulmányhoz 11 statisztikai táblázat és két egykorú térképvázlat csatlakozik. A második világháború éveinek áttelepítési politikája kontextusában Michael Kroner a második bécsi döntéssel kettészakított erdélyi szászság magyar uralom alá került részével foglalkozik. Rámutat arra, hogy a bécsi döntést közvetlenül megelőzően a magyar kormánnyal elfogadtatott német népcsoportegyezmény — arra a mintára, ahogyan a déltiroli németek optálásáról az olasz kormánnyal 1939-ben kötött német egyezmény rendelkezett — a most Romániától Magyarországhoz visszacsatolt területek németsége számára is lehetőséget adott, hogy Németországba költözésre jelentkezhessen két éven belül. Hitler, aki a külföldi német „népforgácsok" áttelepítését tervezte a hódított lengyel területekre, az egész magyarországi németség kitelepítésére is ismételten ígéretet tett Horthynak, de — míg más országokból javában folytak már az áttelepítések — Magyarországról (és Romániából) ezt a háború utánra halasztotta. Az észak-erdélyi szászok azonban már 1944 őszén . meg kellett hogy váljanak szülőföldjüktől, mert a közeledő szovjet csapatok elől az SS egy áttelepítő különítménye evakuálta őket. A háború után az ismét román uralom alá került területekre viszszatérőket internálták, kényszermunkára vitték; földjeiket elkobozták. Lakóhelyeikre 1948-ban térhettek vissza, s ekkor állampolgárságukat is visszakapták. A romániai németek háború utáni kitelepítésére — bár erre vonatkozóan több terv is született — nem került sor, „különféle okokból, amelyekre itt nem szükséges kitérnünk" - íija a szerző. De bizony szükséges lenne ezeket a terveket, illetve meg nem valósításuk okait megismerni, a németek magyarországi kitelepítése okaival öszszehasonlításban. Hogy miért és hogyan történt a magyarországi németek kitelepítése — (amely persze 1946 és nem 1945 januárjában vette kezdetét) —, Tóth Ágnes referátumából volt megismerhető. Kitűnően világítja meg a kérdésnek a földreformmal, belső telepítéssel, valamint a Délvidékről menekülő (bukovinai) székelyek s a csehszlovák határon át érkező magyarok elhelyezésének problémájával való összefüggéseit. Vizsgálja a kitelepítendők körének meghatározásával kapcsolatban folyt vitákat egyéni vagy kollektív felelősségről, a nagyhatalmak álláspontját, s különösen a Szövetséges Ellenőrző Bizottság élén betöltött vezetőszerep révén érvényesített szovjet befolyás jelentőségét. Gerhard Seewann referátuma, aki a brit külügyminisztérium vonatkozó aktái — mint eddig feltáratlan források — bevonásával vizsgálja a németek áttelepítésének problematikáját a második világháború alatt és után, bevezetőül arra mutat rá, hogy az első világháborút közvetlenül követő évekig visszanyúló előzményei vannak az elképzelésnek, miszerint áttelepítésekkel létrehozandó etnikai elhatárolódás szolgáltathat csak biztonságot újabb nemzetközi konfliktusok keletkezésével szemben. Majd a „német népesség tagosítása" 1939 őszén meghirdetett hitleri programjára utal, amely a birodalom határain kívül élő német néprészek „hazatelepítése" címén a birodalomba frissen bekebelezett területek elnémetesítését tűzte célul, s ennek keretében a magyarországi németség áttelepítését is tervbe vette, hangsúlyozva, hogy ezzel itt is kiiktatja a kisebbségi kérdést, mint „zavaró tényezőt". A brit külügyminisztérium belső bizalmas feljegyzései között Seewann annak bizonyítékaira lelt, hogy az angolszász hatalmak a második világháború éveiben, már 1942-1943-ban, maguk is abban vélték a háború utáni biztonság garanciáját, ha a hitleri német népcsoportpolitika által felhasznált német kisebbségeket eltávolítják Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európából. (Erre vonatkozóan referátumához mellékelten teljes szövegében közöl egy 1944 márciusából való igen érdekes elaborátumot, amelyet a neves történész A. J. Toynbee készített.) Olyan elgondolás