Századok – 1998

Történeti irodalom - Tanaka Yuki: Japenese War Crimes in World War II. (Ism.: Pető Andrea) VI/1394

TÖRTÉNETI IRODALOM 1395 második világháborús bűneinek vizsgálatára még ma is a közvélemény szélsőségektől sem mentesen reagál. Ez természetesen nem kedvez a tudományos kutatásnak, hiszen még Japánban Tanakát mint hazaárulót bélyegzik meg, az amerikai kiadásnál szükség volt John W Dower előszavára, hogy a „Háború kímélet nélkül" (War without Mercy) szakértő szerzőjeként bizonygassa: egy japán történész is képes lehet hiteles képet adni. Ez magában azonban még nem lenne elég, hogy a kötetet a Századok olvasóinak figyelmébe ajánljam, de a háborús bűnök újszerű megközelítése mindenképpen indokolttá teszi. A kötet a japán háborús bűnök vizsgálatánál az azokat övező különböző mítoszokból indul ki és összeveti őket a rendelkezésre álló forrásokkal. A szerző nagy biztonsággal és forrás ismerettel elemzi azokat a történeti kutatás számára nehezen megfogható tényeket, mint a nemi erőszak vagy az emberevés. A kötet elsősorban az Ausztrália területén elkövetett háborús bűnöket vizsgálja, ehhez rendelkezésére álltak írott dokumentumok az Ausztrál Nemzeti és Hadi Levéltárból, az Amerikai Nemzeti Archívumból, a Japán Országgyűlési Levéltárból, és a Japán Háborús Felelősség Kutatási és Dokumentációs Központjából, valamint inteijúkat készített a túlélőkkel. A szerző célja a múlt „kreatív vizsgálata", melynek során a kötet sorra veszi a különféle háborús bűnöket és megvizsgálja, miért és hogyan történtek, nem megelégedve a hagyományos sztereotip magyarázattal, hogy a , japánok kegyetlenek". Az első rész a Sandakan-ben berendezett hadifogoly tábor történetét vizsgálja, amelyet senki sem élt túl, de a hat sikeresen megszökött fogoly beszámolóiból megtudjuk, hogy hogyan változott a japán politika a genfi konvenció betartásától a hadifoglyoknak, mint „hadianyagoknak" (71. o.) a kezeléséig. Tanaka rámutat arra, hogy a hadifoglyokkal szemben a japánok követték a Meji korszakban kialakult viselkedési normákat. A japán-orosz háborúban hasonlóképpen viselkedtek, de a különbség a háború méreteiben volt. A második fontos kérdés a „szexuális rabszolgák" (comfort women) és a háborús nemi erőszak vizsgálata. Az egészségügyi nővérekkel szemben alkalmazott brutalitásokból Tanaka azt a következtetést vonja le, hogy a japánok megkísérelték eltüntetni a nőket a harcmezőről, mert ezzel a férfiasságukat sértve érezték. A szexuális rabszolgák esetében rámutat a gyakorlat folytonosságára, hogy az amerikai csapatok átvették a korábban a japán felső és helyi vezetés tudtával és belegyezésével működtetett „házakat". A nemi erőszak esetek vizsgálatánál is képes az árnyalt megközelítésre. Megállapítja, hogy a nemi erőszak a háború férfias jellegéből adódik és mind az amerikai, mind a japán katonák követtek el egyénileg és csoportosan nemi erőszakot győzelmük és hatalmuk bizonyítására. A japán katonák kannibalizmusa talán az a téma, amit a legtöbb tabu övez. Tanaka megkülönbözteti a túlélési érdekében gyakorolt kannibalizmust, a rituális kannibalizmustól. A csoport szolidaritás, az együvé tartozás kifejezésének ezen extrém esetét természetesen nagy titokzatosság veszi körül, és azok, akik részt vettek ilyen rituálékban és beszélnek róla, az a teljes kiközösítésüket jelentheti. A biológiai fegyvereket nem vetették be az ázsiai színtéren, de a nagy háborús veszteségek az éhezés és a trópusi betegségek arra sarkallták a japán vezetést, hogy a hadifoglyokon, mint „hadianyagon" kísérleteket folytassanak. A könyv utolsó fejezetében két olyan esetet elemez, melyben civileket mészároltak le, mely nem történhetett meg csak a háborús körülmények közepette. Tanaka magyarázatul az emberi jogok Japánban hiányzó fogalmát említi. Valóban az európai mércével mért emberi jogok ismeretlenek fogalmak voltak Japánban, és a katonák úgy viselkedtek a háborúban, ahogy azt a „császári ideológia" megkövetelte. A japánok által hadifogságba vetett katonák között hétszer olyan magas volt a halálozási arány, mint a németeknél. A közvéleményben a rendkívüli japán kegyetlenség emléke maradt meg, nem függetlenül a háború alatti és utáni amerikai propagandától. Tanaka rámutat arra, hogy a 19. századtól kezdve a szamurájok hagyományait a „bushidou" (harci szellem) mesterséges eszméjével tartották fenn. A feltétlen engedelmesség korrumpáló hatással volt az egész társadalomra, az egyéni felelősség eszméje nem létezett, csak a legfelső parancs és engedelmesség. A kötetben a búnös-áldozat dichotómiájának árnyalt használatával találkozunk az elemzésekben. A japán katonák maguk is áldozatok voltak: a „császári ideológia" áldozatai, mert azt sugalmazták nekik, hogy önfeláldozásuk a nemzet javát szolgálja. Ugyanakkor a katonai vezetés rövidlátásának áldozatai is voltak, akik úgy kezdtek háborút, hogy sem tervük nem volt az esetleges befejezéséhez, sem térképeik az elfoglalandó területekről. így a háborús bűnök is elszigetelt jelenségként jelennek meg, a vezetés túlkapásaiként, mintha a Japán Birodalom gépezetét működtetni lehetett volna az „egyszerű japánok" millióinak kollaborációja nélkül. Ajapán hivatalos történetírás