Századok – 1998
Történeti irodalom - Litván György: Októberek üzenete (Ism.: Hajdu Tibor) VI/1375
1376 TÖRTÉNETI IRODALOM Gusztávra, Apáthy Istvánra, Madzsar Józsefre, Kunfi Zsigmondra is. Vagyis akik elhagyták őt, emigrációnál s amerikai professzorságnál rosszabbtól mentették meg. Az alap-problematika kifejtése a "Magyar gondolat - szabad gondolat. Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon" című nagyobb tanulmányban található; nem lehet véletlen, hogy a kiadó ezt állította a kötet élére, noha időrendben nem tartozik az elsők közé. Elutasítva "nemzet vagy haladás hamis dilemmáját" bemutatja, hogyan vált ez a "hamis dilemma" a második reformnemzedék fő gondjává. Leírja, hogyan szakadt el a régi, 19. századi nemzeti liberalizmustól, melynek még támogatását élvezhette 1903-5-ig, hogy az 1905-ös politikai válság után következetesnek megmaradt fele miként szigetelődött el a parlamentáris, kormányképes politikától. (Veres Péter öregkori írásával jellemezve, milyen hamis kép keletkezett a következő nemzedékben arról: mi történt 1905 körül). Elfelejtett és félremagyarázott viták felidézésével demonstrálja, mi módon próbálta Jászi az eötvösi hazafiság útjára terelni szociáldemokrata barátait, kimutatva a különbséget, melyre már Jásziék is ráéreztek, a doktriner internacionalizmus (Szabó Ervin, a fiatal Lukács) és a veszedelmes alkukat alátámasztó darabont-szocializmus (Diner-Dénes József és köre) között. 1984-ben az akkori olvasó könnyen megértette az óvást: „legalább a XVIII. század végétől, II. József korától kezdve jelen van a magyar közéletben a társadalmi haladás két, néha persze egymásba is átváltó sőt azonos politikai mozgalmakon belül is jelentkező tendenciája: az, amely belső, nemzeti erőforrásokra és az, amely valamilyen külső erőre, például a Habsburg-dinasztiára vagy Napóleonra támaszkodva kívánja elérni az ország megújhodását." (57-58). Az idézett tanulmány végigkíséri Jászi és folyóirata, a Huszadik Század kísérleteit „kitörni a karanténból", ami azonban csak a világháború végén, a nemzeti katasztrófa előestéjén sikerült. Egyben eredeti, s ezért vitatható, egyéni értelmezését adja a századelő politikai küzdelmeinek. Nem fukarkodik a bírálattal, (így a "Hazaárulás-e a hazára árulkodni?" c. 1984-es írásban is), amiért Jászi és társai elszigeteltségükben rossz helyen kerestek támogatást a magyar sovinizmussal szemben: a háború előtt Seton Watsonnál, a forradalmak után 3-4 évig az utódállamokban, alkalmat adva ellenfeleiknek befeketítésükre a magyar közvélemény előtt. Azt is dokumentálja azonban, hogy Jásziék kétségbeesett támasz-keresése nem az ellenük sokszor felhozott "naivitásból" fakadt - hiszen Seton Watsont és más nyugati Közép-Európa szakértőket olvasva már 1910 körül felismerték, hogy Magyarország addig nagyjából szimpatikus megítélésében baljós fordulat történt. Naivak talán inkább akkor voltak, mikor az emigrációból próbálták irányítani a hazai ellenzéki közvéleményt - nem sikerült ez sem a szociáldemokratáknak, sem Károlyi híveinek s Jászi mellett is csak Csécsyék egy szűk nyugatos elit által olvasott Századunkja tartott ki 1938-as betiltásáig. (Akkor Csécsy keserű levélben számolt be mesterének, kik hagyták ott utolsónak őt - nevezetes nevek). Emigrációs doktrinérség és a röghöz kötött hazai politizálás között nem vezetett arany középút - tragikus példázat erre a sem a magyar sem a román hivatalossággal békülni nem tudó, a választás elől 1920-ban öngyilkosságba menekülő Somló Bódog kolozsvári jogászprofesszor pályáját elemző kisbiográfia. A kötetnek mintegy harmadát teszik azok a tanulmányok, melyek a magyar demokrácia a forradalmak bukása után megcsappant táborának belső vitáit elemzik. Ezek a viták főleg az emigrációban zajlottak - itthon a szociáldemokraták és a polgári vagy nemzeti demokraták (utóbbiak alatt a 30-as évek közepéig főleg a régi Károlyi-párt híveit értve) többnyire óvakodtak attól, hogy kényes vitakérdések élezésével nehezítsék amúgy is kényes helyzetüket az uralkodó rezsimmel szemben - ha viszont arról próbáltak reálisabb ítéletet alkotni, (mint pl. Nagy Vince vagy Vámbéry Rusztem) az emigráns barátaik részéről váltott ki dührohamokat és szakító nyilatkozatokat. így azok a viták, ahol a gyermeket nevén nevezik, rendszerint az emigrációban folytak - ezért fontos elemzésük, még ha a magyar történeti összefoglalások általában elhanyagolhatónak tartják is azt, ami a két világháború közti emigrációban történt. „Egy barátság dokumentumai, Károlyi Mihály és Jászi Oszkár levelezéséből" - kitűnőn megírt tanulmány és már csak azért is fontos, mert Jászi 1919-cel lezárta memoárjait, Károlyi emlékiratai pedig nagyon visszafogottak, ha nem a Horthy-rendszer bírálatáról van szó. Hangfogó-mentes véleményüket tehát levelezésükből tudjuk meg s persze levelező-partnereikét is. Ez a levelezés ugyan nagyrészt megjelent, vastag és ezért alig olvasott kötetekben, itt viszont lényegét találjuk meg röviden összefoglalva, háttér-magyarázattal és frappáns idézetekkel jellemezve. Ezek segítségével Litván megérteti az olvasóval, hogy bár Károlyi és Jászi szoros politikai együttműködése alig másfél évtizeden át tartott ki (1917-1930, és rövid időre még a 2. világháború utolsó éveiben), morális és szellemi rokonságuk túlélte a szakításokat s még testi létüket is. Fontos döntéseiket a távolból is
