Századok – 1998

Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: „Mi a magyar?” Nemzetkarakterológia és nemzeti mitológia válaszútján VI/1263

NEMZETKARAKTEROLÓGIA ÉS NEMZETI MITOLÓGIA VÁLASZÚTJÁN 1295 maradni — nyilván benső fölénytudatának erejénél fogva—a Felvidéken is, Erdélyben is „előkelő", idegent asszimiláló nyelvnek. A latin hivatalos nyelv kiküszöbölésére irányuló évtizedes harcban a latin nyelv hívei hazafias érvekkel védték a hagyományokat és az ország egységét féltették. Vegyük hozzá a magyar nép évezredes liberalizmusát az idegenekkel szemben: az erdélyi szászok, a szepesiek zárt nyelvegységüket megőrizték a középkor óta; a tizennyolcadik század elzászi-francia telepesei néhány évtized alatt elnémetesedtek; az ország fővárosától néhány kilométernyire ma is svábul, rácul prédikálnak. A magyar nyelv terjesztésére nem sietett királyi rendelet, mint a franciáknál (Villers-Cotterets, 1539). Ellenkezőleg, két ízben a germanizáció szorította ki iskolából és hivatalból nyelvünk jogait. Pesten a múlt század közepéig még díszes színház hirdette a nyugati szomszéd igéit és a német színielőadások — alsóbbrendű nívón—egészen a világháború végéig fönntartották magukat a fokozatosan megmagyarosodó fővárosban, ahol még ma is van publikuma egy német napilapnak. A magyarországi német irodalom bibliográfiája több kötetre terjed. A nyelvére büszke, lelki sajátságait féltve őrző magyar - a legpolyglottab kultúrájú..." Eszményi Magyarország ez. Ebben az eszményi Magyarországban az író Szabó Dezsőnek is helye van, ezért utólag oldalhúzással jelölte azt a részt, amelyben a szabódezsői stílusteremtést jellemezte, és amelyet 1957-ben kihagytak, mint ahogy egy kellemetlen emlékeket ébresztő tárgyat a múzeumból: {„Szabó Dezső az Elsodort faluban (1919,1:255) jellemez egy regényt, amelyet afőhős olvas és amelyben önmagára ismer. Mi pedig a zuhogó hatások, a mindent felölelni akaró világkép, viharként zúgó stílus regényében, az orgona összes regisztereinek búgásában magának az Elsodort falunak önjellemzéséi ismerjük fel: „A regény a századok nagy megraboltjának, Európa Hamupipőkéjének, a magyar fajnak regénye volt. Egy mesés arányú, János-féle hősben bogozta egybe a mesét. Volt benne kétségbeesett roppant humor, kilüktető zokogás, kihullott jajszó. Hatalmas, világító típusokban ontotta maga elé, mint egy megtárt bányából, a faj csodálatos gazdagságát. Gyors rohanásban villantotta át a tragikus küzdelmét az óriásokkal, akiket legyőz, s a piszkos, ravasz törpékkel, akik megeszik. Egy faj mélyének viharos, sodró előáradása volt ez a regény, egybeölelő, felkiáltó nagy fájdalom. " Szabó Dezső szinte sziszifuszi munkát végez: az agyába tóduló képeket kell elhessegetnie, a forró lávát hütenie, hogy stílus, nyelvben megrögzíthető mondanivaló legyen belőle".} A szövegkörnyezetben Szabó Dezső mégsem nagy prófétaként, hanem Ady-epigonként jelenik meg. Mert: „Prózánk is az uralkodó lírai eszményből táplálkozik. A magyar stílustörténetet néhány zseni csinálta és csinálja mindig újra." A magyarság-kultusz ugyanakkor Zolnai Bélánál a hazai mostoha viszonyok leírásával párosult, amely egy-egy — kihagyott, megint csak Szabó Dezső idézettel fűszerezett — részletét utólag is fontosnak tarthatta: „A magyar nyelv sokkal szorongatottabb életre volt kényszerülve, mint az úgynevezett nyugati kultúrnemzetek önkifejezési eszközei, amelyek szabadabban fejlődhettek és régibb irodalmi talajon. A román nyelvek háromezeréves múltra tekintenek vissza és bármikor visszanyúlhatnak az ősi kincsbe. A germánság is megelőz legalább hétszázéves irodalmi hagyománnyal. Nekünk a magunk erejéből kellett hozzáhasonulnunk {hozzá-asszimilálódni} az itt {a Kárpátok medencéjében} talált nyelvi kultúrához és a nyugati, délnyugati szomszédok kifejezésbeli, gondolkozási fölényéhez. Ma már egyenrangú fegyverekkel