Századok – 1998
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: „Mi a magyar?” Nemzetkarakterológia és nemzeti mitológia válaszútján VI/1263
1292 MISKOLCZY AMBRUS az irodalomban való továbbélését és kedves különösségét éppen barátja, Szerb Antal fejtegette klasszikus érvénnyel magyar irodalomtörténetében. Zolnai Béla válasza a kérdésre, hogy „mi a magyar?": „A magyar stílus" című tanulmány. Majdnem mitikus konstrukció, vagy talán az is. A ráció hideg fénye ragyogja be téziseit és olvastán van valami benne a reintegrációs mítosztörténetek extázisából. Először is a nyelvet valósággal megszemélyesítette. Valamiféle racionális organizmusként mutatta be. Néhány példával érzékeltetnénk ennek a mechanizmusait. Zolnai Béla 1939-i szövegének 1957-i módosításait kapcsos zárójelbe —{}— teszszük, mert a szerző maga is használt szögletes zárójelet. Kapcsos zárójelbe kerülnek tehát a régi szöveg módosított részei. És mivel a szerzőnek volt egy különlenyomata, az oldalhúzással vagy aláhúzással jelölt részeket aláhúzzuk, lapszéli megjegyzéseit vastaggal szedjük. Ezt a példányt a szerző „meleg ajánlással" Fábián Pálnak dedikálta 1951 novemberében,7 2 de feltehetően nem adta át, mert még a Nyelv és stílus elkészülte után újraolvasta. „A magyar nyelv népszámlálási állapota ugyanazt a képet tükrözi, mint amit a nép struktúra elemzéséből nyerünk: minden népcsoport, amely a magyarsággal érintkezett és amely felszívódott a magyarságba, nyomott hagyott szavaival a magyar szókincsben. A magyarság számára a magyarnyelvűség tudata előtt, az egész magyar történelem folyamán egy nagyobb életkeret lebegett, mint amit be lehet mérni az anyanyelv szűkebb határai közé. A Kárpátok medencéjében hazáját {uralmát és nyelvi felsőbbségét} megalapító magyarságtól távol állott a gondolat, hogy törökkel hímzett ugor nyelvét az itt talált földrajzi világra rákényszerítse. A honfoglalás utáni századokban valóban Szent István szavai szerinti {szent-istváni} kép tárult elénk: a magyar nyelv széttárja kapuit, fonetizmusát idegenszerű hangzatokkal, új szótag-kombinációkkal gazdagítja, mindenfajta jövevényt—szlávot, németet, latint, még egy-egy franciát és olaszt is — befogad és magyarrá alakít {raemesít}, űgyhogy az újkor elején, mikor végre a vulgáris nyelvek irodalmi életre ébredhetnek, a magyar nyelv már nem a steppék melódiáit {az orosz síkságok primitív melódiáit} hordozza, hanem a Duna-Tisza-táj és a Kárpát-medence gazdag {gazdagabb} kultúráján és a nyugati államiság életharcában technikailag, eszközökben megizmosodva egy bonyolultabb {komplikáltabb} , Az alap változásai befolyásolják a nyelvet"—Zolnai Béla ceruzás lapszéli megjegyzése — élet valóságaira {realitásaira} készült fel {föl}. A szláv szavak beözönlése arra vall, hogy a magyar artikuláció semmi nehézséget nem érzett az új hangkombinációkkal szemben, illetőleg, hogy könnyen át tudta alakítani ezeket a baráti néprétegből jött fonémákat az ugor-török szókincs analógiájára. A latinul szólás pedig második anyanyelve, első kultúrnyelve lett a magyar tanultaknak {elitnek}. Az újkor elején az ugor magyar nyelv — török, szláv és latin elemekkel megerősödve — készen áll arra, hogy a szóbeliség állapotából irodalmi nyelvvé emelkedjék és az alkalmi használat, a gyakorlati közszükséglet kielégítése mellett szélesebb körben megszervezett politikai, vallási, világnézeti célokat szolgálva, közüggyé legyen. A magyar nyelvben is megismétlődik a magyar csoda: A magyar nyelv széthullani látszik egy {szentistváni} sokféleségbe és mégis szilárdan összetartja valami belső atomerő, valami ezeréves gravitáció, örök univerzum-alkotó törvény. Az ősi finnugor szókészlet, az alapszavak számát illetőleg körülbelül felét alkotja a magyar szóanyag-72 Lelőhelye: MTAK, 474532
