Századok – 1998
Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: „Mi a magyar?” Nemzetkarakterológia és nemzeti mitológia válaszútján VI/1263
1280 MISKOLCZY AMBRUS fenyegetik egész történetünkkel, tapasztalatunkkal és lényegünkkel ellentétes fogalmak. Az egész világ demokratizálódott, nem utolsó sorban azon népek, melyek a demokrácia ellenségeinek nevezik magukat. Minden nép összefogja erőit és szentimentalizmust megvetve, az II Principét felülmúló realizmussal várja a krízis megoldását vagy kitörését, jól tudva, hogy minden emberére szüksége lesz mindkét esetben. ' ' Nem véletlen, hogy Szekfű Gyula még csak meg sem említette a nemzeti jellemtan nálunk talán legismertebb kézikönyvét: Keyserling „Európa spektrum"-át. Ahogy az ezóteriába menekülő utazó gróf a magyar arisztokráciát magasztalta, már csak szatírának tűnhetett. Szekfű Gyula nemzeti jellemtana az ő népfront politikájának és a változásra készülődés programjának megelőlegezése. A készülődésben katolicizmusa is megfakult. A,,körmönfont politika' ' nem lett más mint a kényszerű és kötelező álnokság, hiszen Bölcs Leó erről szólt: a magyar törzsek „álnokságuk miatt minden bizalomra érdemetlenek". A tét: a túlélés. A túlélésre két valóban jellegzetes javaslat áll a kötetben. Babits Mihályé és Szekfű Gyuláé. Az egyik a passzivizmus, a másik az aktivizmus jegyében fogant. E két pólus teszi jellegzetessé a művet. 4. Retorika és filológia E két pólus között hullámzik a hatalmas anyag. A mélypontot Ravasz László jelölte ki. Eszmefuttatására és retorikájára sötét árnyékot vet az a felsőházi beszéde, amelyben nemcsak elfogadta, hanem még szónoki babérokra pályázva, igenelte a zsidótörvényt. Mindezt később mélyen megbánta. Eszmefuttatása azonban még a bűnbánat előtti korszakából való. A csúcson Kodály Zoltán. Esetleg lehetne évődni azon, ha első látásra megmosolyogtató közhelyeket találunk. Például: „A magyar ízlés mindig a lényeget keresi s mindig idegenkedni fog oly művektől, melyek a belső ürességet bonyolult külsőségekkel takarják, de olyanoktól is, amelyekben értékes lényeget labirintusszerű külső rejt. A magyar nem szereti a ceremóniát, az üres formaságokat, de azért megadja a formáját, a módját mindennek. A gordiusi csomót szereti inkább kettévágni, mint kibogozni."50 Ez sok mindenkiről elmondható általánosság. De éppen az ő, mármint Kodály Zoltán példája mutatja, hogy a művésznek az olvasó nyelvén is kell az olvasó szívéhez és értelméhez szólnia. Ugyanakkor, amit írt, művészetéhez ad némi magyarázatot, és vallomását messze a közhelygyártás fölé emeli. „Igen jellemző — írta Illyés Gyula —, hogy a tárgyilagosságot az alkotó művészek — Babits, Kodály — valósították meg. A tudósok liraizáltak." A „mi a magyar?" kérdésre előtoluló anyag egyébként van akit felemel, és van, akit maga alá gyúr. „Tekintsünk most el — írja Lackó Miklós — az olyan közéleti nagyság által írt jelentéktelen tanulmánytól, mint a Ravasz Lászlóé, az olyan közhelygyűjteménytől, mint Farkas Gyula „esszéje" vagy Gerevich Tibor végletesen konzervatív tanulmányától, aki odáig is elment, hogy a szerinte egyszerű, tiszta, józan, világos, egészségesen realista, derűs stb. magyar formaképzést szembeállította minden modern művészeti irányzattal, melyekben a látás „végzetes elferdülését" állapította meg, 50 Mi a magyar? 401.
