Századok – 1998
Tanulmányok - Csernus Sándor: Zsigmond és a Hunyadiak a francia történetírásban I/47
ZSIGMOND ÉS A HUNYADIAK A FRANCIA TÖRTÉNETÍRÁSBAN 119 kenthetett. De nem voltak igazán intenzívek a kapcsolatok XI. Lajos Franciaországa és Mátyás Magyarországa között sem. így a francia krónikások számára Mátyás valójában indifferens, a burgundiak számára pedig végső soron inkább az ellentáborban helyezkedik el. A Mátyáshoz kapcsolódó információk tehát nem a „klasszikus" értelemben vett, egy konkrét eseményhez kapcsolódó, „konjunktúra" termékei. Ilyen körülmények között különösen érdekes megvizsgálni azt a képet, melyet a francia nyelven író történészek Mátyásról megrajzoltak20 6 A Molinet-féle krónika és az Olivier de la Marche-féle „memoár" már idézett megjegyzéseiből mindenesetre egyértelmű, hogy a „Blanc"-ra vonatkozó tartózkodó, illetve többé-kevésbé nyíltan ellenséges megjegyzések valójában nem, vagy nemcsak Hunyadi Jánosnak szóltak, hanem legalább annyira a fiának, Mátyásnak, különösen pedig Mátyás növekvő hatalmának 207 Mátyásnak a francia történetírók szemében talán meg kellett küzdenie az V. Lászlóhoz kapcsolódó várakozások emlékével, és bizonyosan szembe kellett kerülnie az általában véve is Hunyadi-ellenes Habsburg propagandával. Érdekes módon, a történetírásban Mátyást viszonylag kevés, érvekkel alátámasztott, „felépített" támadás érte, inkább hallgatásukkal, vagy kisebb „oldalvágásokkal" fejezték ki (a saját, vagy uraiktól jövő) Mátyással szembeni tartózkodást vagy ellenszenvet. Szerzőink azonban a történetírás lapjain és más műfajban is módot találtak arra, hogy egyértelműen kifejezzék az egyszerű családból származó „felkapaszkodottról" alkotott (többnyire elmarasztaló...) véleményüket. Jó példa erre Georges Chastellain néhány elejtett mondata: így, noha Chastellain krónikájának számos, feltehetően a Mátyás uralkodása vonatkozásában is információkat tartalmazó része nem maradt ránk, a burgundi udvar hivatalos történetírójának (s ezáltal valószínűleg a burgundi udvarnak) véleményét mégiscsak megismerhetjük, hiszen Chastellain mes-206 Franciaország és Burgundia külpolitikájának főbb irányaira lásd: Petit-Dutallis, (Lavisse IV/ 2.) 369-398. Schelle, 159-204., Frederix, 35-109., Favier, Le Temps..., 411-426., Murray-Kendall, P: Louis IX. „...L'universelle araignée...", Paris, 1974, 293-344, 371-403. XI. Lajos már a nyugat-európai francia nagyhatalom kiépítésén fáradozik, s az „Igen keresztényi király (le roy très chrétien)"-koncepció megfogalmazása során XI. Lajos megemlíti a magyarok pannóniai megállításában játszott küldetésszerű francia szerepet is... Krynen, L'empire..., 376-383., Talán az is zavaró lehet, hogy ráadásul francia területeken túl sokan tartottak igényt a magyar trónra. Közülük a legismertebb Anjou René király (1409-1480), akinek 1434-től négy különböző változatban összeállított címerein (a nápolyi, jeruzsálemi és az utolsó változatban az aragóniai királyi címerek mellett, következetesen ott található a Magyar Királyság címere is). így pl. Mátyás 1487-es, Filipec János váradi püspök vezette küldöttségét VIII. Károly Le Plessis-Bourré kastélyának dísztermében fogadta, melynek ma is látható mennyezetét René „király" ún. harmadik címerének faragványai is díszítették: a címerpajzs tartalmazza a René által magáénak mondott három nagy királyság (sorrendben a magyar, a nápolyi és a jeruzsálemi) ábrázolását is...De magyar trónkövetelők sorában volt még más is a francia területen, mint Jacques de Bourbon (megh. 1438), II. Johanna nápolyi királynő féije, aki egy darabig ugyancsak viselte a magyar királyi címet, s a Bourbon családon belül tartotta ébren a magyar királyságra vonatkozó igényeket. Jacques de Bourbon könyveinek erre utaló bejegyzését idézi Marczali, Közlemények..., 88.,.Favier, Dictionnaire..., 162, 815-816. V ö.: Des Garets, M-L.: Le Roi René. Un artisan de la renaissance française au XVe siècle (1409-1480), Paris, 1980., A magyar elemeket is tartalmazó európai Anjou-szimbolikára lásd De Mérindol, Ch.: Le Roi René et la Seconde maison d'Anjou. Emblématique, Art, Histoire, Paris, 1987. 207 Molinet, II., p. 182., De La Marche, 311.
