Századok – 1998

Történeti irodalom - Jevrejszkij Antifasisztszkij Komityet v SZSZSZR. 1941–1948 (Ism.: Krausz Tamás) V/1202

1204 TÖRTÉNETI IRODALOM jának: (119. o.) „Kedves Lavrentyij Pavlovics! Elküldjük Önnek néhány levél másolatát, amelyeket a Zsidó Antifasiszta Bizottság kapott azt tanúsítván, hogy a zsidók iránt egy sor abnormális jelenség nyilvánult meg egyes helységekben." Máskor Molotovnak írtak külföldi Vörös Kereszt segélyszállítmányok elosztásával kapcsolatos visszaélésekről. 1944. október 28-i levelükben így írtak: (121. o.) „Kedves Vjacseszlav Mihajlovics! Önhöz írt korábbi leveleinkben egy sor megengedhetetlen jelenségre.A zsidó lakosságot, szerfölött ritka kivételtől eltekintve, a hatalom helyi szervei ignorálják az ilyen típusú segélyek elosztásánál. Még Belorusszia, Ukrajna és más köztársaságok zsidó-partizánjai sem kapnak semmit. Ahogyan már rámutattunk, az USA-ban és más országokban ezek az abnormális jelenségek ismertté váltak és széles körökben felhasználja az ellenséges sajtó a maga szovjetellenes propagandájában." Érdekesek a hatalom különböző szerveinek az ilyen panaszokra való reakciói. A ZSAB tehát egyfajta zsidó érdekvédelmi szervezetté vált, amelyben a szovjet zsidók saját képviseletüket látták az unión belül és a világban. Szinte kezdettől létezett bizonyos feszültség a hatalom centralizációs érdekei és a zsidó önszerveződés érdekei között. A háború idején az érdekellentétek egészen marginálisnak tekinthetők ahhoz képest, ami a háború után történt a szovjetizraeli és a szovjet-amerikai kapcsolatok drámai alakulása következtében. A hidegháború kezdeti szakasza különösen megterhelte zsidók és a szovjet politikai vezetés viszonyát. Ugyanakkor a hatalom részéről mindig megnyilvánult a zsidók iránti figyelem és szolidaritás bizonygatása is. Sokszor képmutatásról, sokszor valódi támogatásról is szó volt. Ugyanaz a Berija, aki Sztálin antiszemita politikáját a ZSAB felszámolásának periódusában támogatta, 1944-ben a zsidók legfőbb támogatói között tarthatták nyilván. Berija volt az, aki a fentebb megidézett Mihoelsz levélre válaszul a következő utasítást küldte Ukrajnába 1944-ben a szovjet területek döntő részének felszabadulása után: (119. o.) „Adjon utasítást a KB és az ukrajnai Népbiztosok Tanácsa Hruscsov elvtársnak, hogy hozzon intézkedéseket a zsidók megsegítésére. Javítsák a felszabadult területeken élő zsidók munka- és életfeltételeit, akik a német megszállók részéről különleges elnyomást szenvedtek el (koncentrációs tábor, gettó stb.), ennek részeként derítsék fel az árvagyerekeket és helyezzék el őket gyermekotthonokban." Az a tézis, amely egyébként a kötet szerkesztőitől, összeállítóitól sem idegen, miszerint „a Szovjetunióban állami antiszemitizmus" létezett,'finomításra, legalább is specifikálásra szorul még a kötetben található dokumentumok tükrében is.-Az állami- és pártszervek részéről megnyilvánuló antiszemitizmussal egyidejűleg — mint fentebb utaltunk'rá — a zsidók támogatására is sor kerülhetett. Tehát nem valamiféle historizált ideológiai antiszemitizmusról volt szó. A későbbi antiszemita hullám, amely az ún. antikozmopolita kampány, illetve a ZSAB felszámolásának idején bontakozott ki, tulajdonképpen a „zsidók hálátlanságának" vádjával igazolta magát. Ez a vád Sztálintól ered, aki a ZSAB-tól a szovjet külpolitikai érdekek és ,',konkrétabban" saját személyes érdekeinek teljesebb védelmét várta. A szovjet vezető nem tudta megbocsátani a szovjet zsidóknak, hogy az új izraeli vezetés már 1948-ban „elfelejtette", hogy a Szovjetunió ismerte el először Izrael Állam létét ugyanebben az esztendőben. Izrael ugyanis az amerikai pénzügyi támogatás fejében az Egyesült Államok legfőbb szövetségese lett a Közel-Keleten. Minden misztikus és pszichologizáló elemzéssel szemben ennek a ténynek kell elsőbbséget tulajdonítani Sztálin antiszemita fordulatában. Sztálin az Izraeli vezetés „hálátlanságát" (tudjuk a politikában a „hála" tartalmatlanságát) azonosította a zsidóság hálátlanságával, amit viszont a kötetben is közölt dokumentumok éppenséggel nagyon is cáfolnak. (Napjainkban jellemző sok zsidó esetében egyfajta történelmi amnézia, de ez sem zsidó tulajdonság, hanem össz-kelet-európai értelmiségi érdekracionalizálás, ami természetesen leginkább az új hatalmi elitek érdekeinek önigazolásaként szolgál.) Ám az 1948-49-es antiszemita intézkedések (folyóiratok, kulturális intézmények stb. vezetőségéből a zsidó nemzetiségűek arányának jelentős csökkentése stb.), még a cáfolhatatlanul antiszemita konzekvenciákat magukban rejtő dokumentumok is mindig elrejtették vagy igyekeztek elrejteni antiszemita jellegüket. Sztálin maga sohasem írt alá ideológiailag megokolt antiszemita dokumentumot. Sőt, az antiszemita dokumentumok is legtöbbször demokratikus mázban jelentek meg. A kötet dokumentumai is igazolják, hogy sokszor még a titkos, kifejezetten személyes ügyekkel foglalkozó dokumentumok is elleplezik a sztálini politika háború utáni antiszemita jellegét. Amikor 1948 januárjában Mihoelszt meggyilkolták (autóbalesetnek álcázták a nyilvánvalóan politikai gyilkosságot), a színészt a legkülönbözőbb sajtókiadványok a szovjet politikai, irodalmiművészeti élet legnagyobbjai között emlegették. Berija egy 1953. április 2-i jelentésében, tehát már Sztálin halála után, számolt be a KB Elnökségének Mihoelsz meggyilkolásáról, melyben minden felelősséget Sztálinra és Abakumovra hárított. A gyilkosság kitervelése és részletes leírása azt