Századok – 1998

Történeti irodalom - Livezeanu Irina: Cultural politics in Greater Romania: Regionalism nation building and ethnic struggle 1918–1930 (Ism.: Stark Tamás) V/1192

TÖRTÉNETI IRODALOM 1193 tonsági feladat volt. Mivel a románosítás legfőbb eszköze a kultúrpolitika volt, a művelődés és az oktatás ügye kulcsfontosságú területté vált a húszas években. Erről a fizikai erőszakot sem nélkülöző „kultúrharcról" szól Irina Livezeanu könyve. A szerző — mint a bevezetőben említi — a nyolcvanas évek közepén kezdte meg kutatásait, és a könyv megírásához már felhasználhatta a Román Állami Levéltár 1989 után megnyitott fondjait is. A romániai forrásokat a jeruzsálemi Yad Vashem és a Központi Archívum, valamint francia és amerikai levéltárak anyagai egészítették ki. A mű részletes társadalomrajzzal kezdődik. Az első világháború előtt a román társadalom stabilitása számára a parasztság jelentette a legnagyobb veszélyt. A románság e legnépesebb csoportja valójában a társadalmon kívül élt, mert írástudatlan volt és sem számottevő tulajdonnal, sem választójoggal nem rendelkezett. A nyomorúság 1907-ben a feudális kort idéző országos parasztfelkeléshez vezetett. A román társadalom másik pária rétege a zsidóság volt. A zsidóság száma az össznépességen belül 1860 és 1899 között 3%-ról 4,5%-ra emelkedett. A zsidóság Romániában betöltött szerepét jól tükrözi területi elhelyezkedésük. A romániai zsidók túlnyomó része Moldáviában élt. A századfordulón itt a lakosság több mint tíz százalékát ők tették ki. A zsidóság a városokban koncentrálódott olyannyira, hogy egyes helyeken a zsidó kisebbség abszolút többséget alkotott. Iasi népességének például több mint a fele, és a többi moldáviai város lakosságának is mintegy 40-50%-a zsidó volt. A keleties megjelenésű, jiddisül beszélő zsidóság nem kapott román állampolgárságot és iskoláztatásukat is számos „idegenek elleni" törvény és rendelkezés nehezítette. Az első világháború végi nagy győzelem után úgy tűnt, hogy Románia biztató jövő előtt áll. A nemzeti célok beteljesültek és a társadalmi bajok orvoslására is nagy horderejű döntések születtek. Széleskörű politikai és földreform keretében a parasztság földhöz és választójoghoz jutott. Az antanthatalmak nyomására a zsidóság egyenjogúsítására is sor került. Ezekkel az új, szinte forradalmi intézkedésekkel Románia látszólag az európai jogállamok sorába lépett. A rendezett felszín alatt azonban tovább dolgoztak a régi indulatok. Az első világháborút követő területi növekedés és a társadalmi reformok nem hoztak megoldást Románia bajaira. Az elmélyülő régi feszültségek új problémákkal egészültek ki. A nemzetiségiek aránya az 1918 előtti 8%-ról 30%-ra emelkedett. A számbeli növekedésnél azonban lényegesen nagyobb problémát jelentett, hogy a nemzetiségek iskolázottsági szintje és gazdasági ereje a románságénál jóval magasabb volt. Bár az új területek nagy részén a románság többségben volt, a városi népesség átlagosan kétharmadát németek, magyarok és zsidók tették ki. A románság és az ellenségként kezelt nemzetiségek konfliktusa ily módon a falu és a város, illetve a parasztság és az „idegen" városlakók közötti ellentétben is kifejeződött. A román társadalom összes belső feszültsége azonban a zsidókérdésben csapódott le. Irina Livezeanu hangsúlyozza, hogy a román politikai erők úgyszólván kivétel nélkül a zsidóságban találták meg mindazt, ami a román jellegtől elütött, illetve a románsággal ellenséges volt. A szerző szerint a román társadalom legfőbb törésvonala nem az osztálykülönbségek, nem is a románok és általában a nemzetiségiek közötti ellentétek mentén, hanem a románság és a zsidóság között húzódott. A zsidóságot nemcsak a kulturális és politikai elit, hanem szinte az egész társadalom a románság ellenpólusának tekintette. Az antanthatalmak által megkövetelt emancipáció nem csökkentette, hanem erősítette a hagyományos antiszemitizmust. A nemzetépítési koncepció útjában álló magyarok, németek, és főleg zsidók elleni hadjáratban döntő szerepet kapott a választójoggal felruházott parasztság. A román nacionalisták a parasztságban látták a nemzeti értékek hordozóját és ezért az újonnan megszerzett területeken velük kívánták helyettesíteni a húszas években még jelentős kulturális és gazdasági pozíciókat birtokló „idegeneket". Ezzel a parasztság a politikai élet egyik legfontosabb szereplőjévé lépett elő. A gazdasági és politikai őrségváltás letéteményesének tekintett román parasztság azonban nem volt felkészülve, illetve felkészítve a nemzetiségekkel: magyarokkal, németekkel és zsidókkal való versengésre. Spiru Haret múlt századi iskolareformjai ellenére Óromániában 1910-ben a népesség 78%-a, ezen belül a parasztság 85%-a írástudatlan volt. Alig volt nagyobb az írástudók aránya a legkevésbé román provincia, Bukovina parasztjai között. A monarchia összeomlása után ez a terület akár Ukrajnához is kerülhetett volna, mivel az ukránok száma némileg meghaladta a románságét. Bár Nyugat-Ukrajna 1918. október 25-én bejelentette igényét erre az osztrák tartományra, a térség sorsát a benyomuló román hadsereg határozta meg. A Bukovina népességének több mint 70%-át kitevő ukránság és románság túlnyomórészt vidéken élt és földműveléssel foglalkozott. A társadalmi piramis csúcsán a számban viszonylag jelentékeny németség és zsidóság állt.