Századok – 1998

Történeti irodalom - Szávai Ferenc: Gazdaképzési rendszerek a mezőgazdasági szakképzés története a XIX-XX. századi Európában (Ism.: Huszár Zoltán) V/1188

TÖRTÉNETI IRODALOM 1191 válfajait, országonkénti sajátosságait párhuzamba állítva a magyarországi hasonló típusú iskolákkal. Nem feledkezik el a Magyarországot érintő területi változások — 1938-1941 — következtében módosuló agrároktatásról sem. Összegzésként a szerzővel egyetértve megállapíthatjuk: „A magyar mezőgazdasági középiskolák (Szarvas, Kecskemét, Putnok, Csermajor) elsősorban a középbirtokosok szakképzését biztosították. A mezőgazdasági akadémiák (Magyaróvár, Keszthely és Debrecen) és a József Nádor Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem mezőgazdasági osztálya szolgálta a nagybirtok vezetőinek és azok kezelőinek oktatását. A tömeges képzést — az általános szakképzés igényével — a téli gazdasági iskolák és tanfolyamok voltak hivatottak biztosítani, amely egyben az arany- és ezüstkalászos gazdák mozgalmának első szakaszát jelentette." A magyarországi gazdaképzés területén, a háborús viszonyok ellenére, jelentős változást, fejlődést hozott az 1942. évi mezőgazdaság-fejlesztési törvény. A törvény körültekintő előkészítés után született meg. Megalkotásában érvényesült az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) azon javaslata, hogy a kisbirtokosokat olyan módon kell támogatni, hogy termésátlagaik érjék el a nagybirtokét, hiszen attól 20-30%-kal voltak elmaradva. A magyar föld termőerejének növelésén túl a törvény célul tűzte ki „a mezőgazdasági oktatás és tanácsadó szolgálat kiterjesztésével, kedvezmények nyújtásával, a mezőgazdasági termelés rendjének biztosításával, valamint a mezőgazdasági termelés és értékesítés megszervezésével" a nemzeti jövedelem növelését. A törvényhozók tíz évre tervezték a magyar agrárszféra fejlesztési programját. Minderre 1 milliárd pengős költségvetési összeget szándékoztak felhasználni. A törvényalkotók bölcs, előrelátó gondolkodását mutatja, hogy nagy súlyt fektettek a mezőgazdasági ismeretterjesztésre és a gazdaképzés nagyarányú fejlesztésére. A fenti összeg 23,1%-át szándékoztak szakoktatásra fordítani, és ha ehhez még hozzátesszük az agrárkutatásokra, kísérleti birtokok fenntartására fordítandó összeget, akkor ez együtt a modernizációs költségek egyharmadát eredményezte (volna!). Ha a magyarországi mezőgazdasági fejlesztési törvény szakoktatási arányait, a téli mezőgazdasági iskolák és tanácsadó állomások számát nézzük 1943-ban, akkor megállapíthatjuk, hogy ez kb. a századforduló németországi állapotának felel meg. Szávai a továbbiakban ismerteti a törvény fent vázolt útmutatásainak részleteit is, amelynek megvalósítását a világháború eseményei húztak keresztül. A mezőgazdasági egyesületek, mozgalmak és a gazdaképzés című III. fejezetben a 19. század második felének európai agrárszervezeteit és szövetségeit tekinti át a szerző, kiemelve Wilhelm Raiffeisen szerepét. A vidéki takarék- és kölcsönszövetkezetek hálózatának kiépítésével ,,...a mezőgazdasági népesség és a városi kisiparosok és dolgozók szükségleteinek segítő eszközeit" szándékozott az alapító létrehozni. A továbbiakban a magyarországi gazdaszervezetek és vidéki szövetkezetek létrejöttének körülményeit ismerhetjük meg. Az 1835-ben megalapított, Széchenyi István által is támogatott OMGE, amely a későbbiek során a legtöbbször a nagybirtok érdekeiért lobbyzott, hosszú ideig a mezőgazdasági szakoktatás szorgalmazásában az élenjárt. Az 1896-ban megalakított Magyar Gazdaszövetség elsősorban a kisbirtokos gazdatársadalom érdekképviseletét, a szövetkezeti gondolat jegyében e társadalmi réteg tömörítését tartotta fő feladatának. A vidéki gazdakörökben látta társadalmi és szervezeti bázisát. Mindezekkel párhuzamosan a Raiffeisen egyletek mintájára alakult meg 1886-ban a Pestvármegyei Hitelszövetkezet, amely 1898-ban Országos Központi Hitelszövetkezetté (OKH) nőtte ki magát. A gazdák hitelhez juttatása révén a mezőgazdaság fejlesztése gr. Károlyi Sándor felismerése volt. Ugyancsak Károlyi, valamint Darányi Ignác nevéhez fűződik a másik nagy szövetkezeti hálózat, a Hangya megalapítása 1898-ban. A fogyasztási, értékesítési és beszerzési tevékenység összefogására a jól működő dán falusi szövetkezetek adták a példát. Az Országos Többtermelési Liga Magyarországon 1923-ban alakult meg abban a „többtermelésre" serkentő európai hangulatban, amely az első világháború utáni gazdasági nehézségek miatt szinte valamennyi országban jelentkezett. Az arany- és ezüstkalászos gazdamozgalomnak jelentőségéhez mérten nagy teret adott a szerző. A mozgalom „szorosan kapcsolódott a mezőgazdasági alsófokú szakoktatáshoz, a gazdaköri és szövetkezeti élethez. Alapját képezte a földmívelődésügyi tárca téli gazdasági iskolákat és a téli gazdasági tanfolyamokat fejlesztő tevékenysége." Az alsófokú mezőgazdasági iskolát végzetteket aranykalászos, a téli mezőgazdasági tanfolyamot eredménnyel befejezett gazdákat ezüstkalászos jelvénnyel, ill. az ezzel járó címmel jutalmazta az agrártárca. Az arany- és ezüstkalászos mozgalom 1920-1945 közötti magyarországi történetét részletesen vizsgálja a könyv alapkutatások, memoárok és az oral history forrásainak felhasználásával. Részletesen olvashatunk azon értelmiségi-közéleti szerepet vállaló fiatal parasztemberek 1930^0-es években induló pályájáról — Nagy Ferenc, Kovács Béla, Vörös Vince, hogy csak a legismertebbeket említsem —, akiknek neve később az országos „nagypoli-