Századok – 1997
Történeti irodalom - Árpád előtt és után. (Tanulmányok a magyarság és hazája korai történetéről) (Ism.: Thoroczkay Gábor) V/1192 - Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457 I–II.(Ism.: Rácz György) IV/965
965 TÖRTÉNETI IRODALOM geistlichen Ritterorden Europas, 1980", jórészt át is kerültek a hazai történeti köztudatba. A hangsúly mindvégig arra tevődik, hogy miként őrizte meg német öntudatát az anyaországtól oly távol került kisebbség, „die entfernsten Söhne der Mutter Germania". E megközelítés a német olvasók számára magától értetődő, egy hazai könyvben nyilván másként kerülnének bemutatásra az együttélésből fakadó konfliktusok, súrlódások. így némiképpen egyoldalú a II. András korabeli Gertrúd-merénylet társadalmi hátterének tárgyalása, amit a hagyományos magyar vendégszeretet árnyoldalaként aposztrofál. Általában arra nem kapunk választ, de legalábbis nem elég részletesen, hogy a középkori magyar királyságban, majd Erdélyi fejedelemségben a jogi, pénzügyi igazgatás mindennapjaiban miként működött az erdélyi szászok kiváltságolt közössége. Mitől volt más Erdélyben németnek maradni, mint az ország más részein, vagy éppen Sziléziában vagy Csehországban? Mi különböztette meg a németeket a középkori Magyarország többi betelepült népességétől? Amit a könyvben az erdélyiek együttélésről, majd a vallási tolerancia megvalósulásáról, még később az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi gyakorlatáról olvashatunk, ránk, magyarokra vonatkozóan talán még túl szép is és — egyes, kisszámú bíráló megjegyzésektől eltekintve — határozottan hízelgő. A szerző is érzi, hogy a németség évszázados erdélyi léte és közösségeik fennmaradása a magyar-német együttélést már önmagában is értékeli, amit még hangsúlyosabbá tesz a napjainkra bekövetkezett tragikus fordulat, a németek nagy tömegű elvándorlása. Az „Egyház és helytörténet" fejezet írásai magvát a Német lovagrenddel kapcsolatos eredményeinek közzé tétele alkotja: A Kúria magyar-politikája és Konrad von Urach kardinális; A Lovagrend jelentősége a középkori délkelet-európai történelemben; A Lovagrend Erdélyben; A Lovagrend Erdély és Gundelsheim am Neckar között; Honterus humanizmusa; Az erdélyi tolerancia. A kötetet záró „Historiográfia és personalia" fejezetben az erdélyi történetírás történetével kapcsolatos beszédek, előadások kaptak helyet: A „Vérein fúr Siebenbürgische Landeskunde" történetéről; Híres bécsi szászok; az 1994. évi erdélyi-szász kultúrdíj átvételekor, valamint annak Gustav Gündischnak való átadásakor mondott beszédei. Az írások közös jellemzője a világos szerkezet, jól követhető gondolatmenet, tagolás, az élvezetes stílus, s nem utolsósorban a pontos forráshasználat, a személy és helynevek biztos, szükség szerint több nyelvű ismerete. Ennek hátterében a szerző kivételes adottságain túl az áll, hogy azokat először legtöbbször ünnepi üléseken, konferenciákon adta elő, s utólag látta el őket tudományos apparátussal. A kötet így egyszerre nyeresége a művelt nagyközönségnek s a szűkebb szakmai köröknek, s figyelmeztető a hazai könyvkiadás számára is, amely a háromkötetes „Erdélytörténete" óta vajmi kevés figyelmet szentel Erdély középkori népei történetének. A kötetet a szerző életmű-bibliográfiája zárja. Veszprémy László Engel Pál MAGYARORSZÁG VILÁGI ARCHONTOLÓGIÁJA 1301-1457 I-II. História-MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996. 565 +266 o. (História Könyvtár. Kronológiák, Adattárak 5.) Az utóbbi évtizedek magyar középkorkutatásának leghasznosabb kézikönyvét állította össze Engel Pál - több, mint két évtized munkájának gyümölcseként. A kéziratként többek számára már évek óta használatban levő Archontológia hosszas kiadói munkálatok után végre „rendes" könyvként is megjelent, és ezzel a magyar medievisztika új „fogalommal" gyarapodott. Ki tagadná, hogy egy forráskiadvány, vagy egy forrásokra építő adattár, segéd-, vagy kézikönyv sokkal hasznosabb a szakmának - és ezáltal sokkal tartósabb is - mint egy akármilyen jól megírt monográfia, amely esetleg néhány évtized múltán elavulttá válik. Természetesen Engel adattára is korrekcióra, kiegészítésre szorul majd a későbbiekben, a munka a szerző által is bevallottan nem teljes. Az oklevelek tanulmányozása közben ki-ki rábukkanhat egy új, a kötetbe föl nem vett alispánra, esetleg módosíthatja néhány méltóságviselő hivatali idejének kezdetét vagy végét. A munka közreadásával azonban hiba lett volna tovább várni, a teljes levéltári anyag „bedolgozását" igényelni fölösleges kötekedésnek tűnne. Aki kicsit is ismeri a magyar középkor forrásadottságait és a korszakok eltérő feldolgozottságát, az tudja, hogy a 14., de főleg a 15. századból a teljesség igénye csak nagyon szűk témában valósítható meg. Egy ilyen jellegű
