Századok – 1997

Közlemények - Hoffmann Tamás: „Egy marék rizs” IV/937

940 HOFFMANN TAMÁS használnak. A mondott területeken mindenütt domináns az irtásgazdaság a he­gyekben, nyomaiban pedig a völgyekben még fellelhető. Sehol sem egyeduralkodó kultúrnövény a rizs. Ellenkezőleg, a gyökérzetükért vagy gumóikért termesztettek (taro, yams, maniok, édesburgonya) mellett bab-fajták, tök, dinnye, uborka és különféle pálmák gyümölcsei biztosítják az ehető növényi terméseket. A talaj itt gyorsan kimerül, a harmadik év után zuhan a hozam, ezért fel is hagynak a műveléssel, de 15-20 év múlva ismét irtják és feltörik az egykor használt földda­rabot. Ebben a rendszerben a rizsnek számos fajtáját kultiválják az irtásföldeken. A borneoi dajakok például több mint ötven fajtát termesztenek. Kedvelik a gyorsan növőket, amelyeknek tenyészideje három hónapon belül van. Az egyik faluban (1975-1976. évi megfigyelés időtartamában) a száz főt alig meghaladó közösség negyvennégy rizsfajtát termesztett, az egyik család pedig tizenötöt. Alkalmazkod­tak mindenhez: a talajadottságokhoz, a föld fekvéséhez, napozási szögéhez stb. és irracionális magyarázatokat is adtak, mondván, hogy kultikus célok vezetik őket egyes fajták kiválasztásában. Egészében véve a hagyományos földművelés mun­kakultúrájának az a tulajdonsága határozza meg tetteiket, amellyel a termelési biztonságot akarják elérni. Ha egyik fajta gyengébben terem, kedvező aratást re­mélnek a másiktól, és nem kell koplalniok. Hogy a pionír rizstermesztők eléljék céljukat, mégis inkább a fajtákon és a művelődésmódon kellett változtatniok. Alkalmasint ez vezetett az öntözéses rizsművelés kialakulásához. A rizs vad alanyainak többsége ugyanis mocsári növény, a vizes termesztés terén nem üt­köztek biológiai akadályokba. Kétségbevonhatatlan bizonyítékok az i. е. I. évezred előtti időből egyelőre nincsenek. Valószínűleg Dél-Kínában alakították ki a módszereket és innen terjedt különféle irányokba. Mindamellett erről a területről csak a 12. századból maradt fenn a vizes rizstermesztés leírása. Az említett változások jóval szélesebb körben mentek végbe, hogysem kizárólag a rizs termesztésére korlátozódjanak. Északon például (és a vele határos övezetben) a kölest hovatovább mindenütt kiszorította a búza a 8-12. században. Ez részint a népességnövekedésnek, részint a malmok őrléstechnológiájában beállott javulásnak volt a következménye. A rizs művelésé­ben is több változtatást eszközöltek, amelyek átalakították az öntözés technoló­giáját. Tartósabb gátakat tudtak építeni, zsilipkapukat alkalmaztak, a noria (a folyóvíz által hajtott lapátkerék, melynek peremén vízemelő vödrök vannak fel­szerelve) és a lábhajtású vízemelő lánc széleskörű terjedése megoldotta az öntö­zéses gazdaság csaknem valamennyi műszaki problémáját. A hántolatlan rizssze­meket olyan lébe áztatták, amelyben csontot főztek, majd kisebb ágyásokba ve­tették a magvakat. Az ágyásokat ősszel és télen kétszer-háromszor felszántották a tavaszi vetés előtt, betakarták fahamuval, majd kora tavasszal ismét megszán­tották (ekkor trágyát és rothadt kenderszalmát forgattak a talajba), és csak ezt követően vetették el a magvakat. A vetést folyami, tehát nem valamelyik gyűjtő­medencéből származó vízzel öntözték meg. Ekéjükön számos módosítást hajtottak végre, mert iszapot kellett szántaniok, nem száraz földet, s ez a körülmény a vonóerőt is csökkentette, (Egyébként is, amilyen mértékben növekedett a rizs­táblák kiterjedése, arányosan csökkent a vonójószág száma, mivel nem tudták ;akarmányozni őket, végül is az emberek húzták az ekét!). Nagyfogú boronával

Next

/
Oldalképek
Tartalom