Századok – 1997
Tanulmányok - Szvák Gyula: Az orosz „rövid” 17. század. A Romanov-konszolidáció kezdetei IV/857
880 SZVÁK GYULA zővel tisztelték meg, amelynek jelentéstartalma közelebb állt a Jóságoshoz". És valóban, az uralkodó korpulens, joviális külseje bizonyos fokú puhaságot, határozatlanságot, a konfliktusok elkerülésére való hajlamot takart.4 4 Sokkal inkább meditativ, mint operatív beállítottságú személyiség volt. Ellentétben Nyikonnal, akit határozott, ellentmondást nem tűrő egyénisége, eszközökben nem válogató kíméletlen elszántsága, és nem utolsósorban hatalmas termete, uralkodásra teremtett. A személyiségek és a szerepek láthatólag felcserélődtek. Ez elégséges alapot jelentett a pátriárka számára, hogy meghirdesse a teokratikus állam eszméjét, hogy kinyilvánítsa az egyházi hatalom elsőbbségét a világi hatalommal szemben,45 , Idáig még Filaret sem merészkedett, pedig ő a cár atyja volt. Jól tudta ugyanis, hogy de jure nem lehet a birodalom feje, hiszen az az autokratikus cárság intézményét rendítené meg. Tisztában volt ezzel, természetesen, Alekszej Mihajlovics is, és minden ám borsága" ellenére, leszámolt a pátriárkával - amint az végrehajtotta az áhított egyházi reformokat. Az elkerülhetetlen szakítást siettette, hogy Nyikon beleártotta magát a hadviselést és a külpolitikai doktrínát érintő ügyekbe is, mivel a svédek elleni háborút erőltette. Gyanúba keverte az is, hogy pártfogolta a később pálfordulatot végrehajtó Vigovszkij hetmant, és síkra szállt a kijevi metropólia önállósága mellett. A közvetlen kiváltó ok jellemző módon mégis az volt, hogy a cár kérdőre vonta a pátriárkát, amiért az a „nagy uralkodó" címet használja. Nyikon válaszul demonstratív módon elhagyta pátriárkái székhelyét és a VoszkreszenszkiAtolostorba vonult. Az orosz egyház történetében példa nélkül álló helyzet alakul ekkor ki, és tart nyolc esztendőn át, 1658-tól 1666-ig. A szituációt leginkább a „róka-fogta csuka, csuka-fogta róka" hasonlattal világíthatjuk meg. Hamar kiderült ugyanis, hogy a pátriárka taktikázott - és rosszul mérte fel esélyeit. Elvonult ugyan, de nem kívánt megválni pátriárkái rangjától, orosz egyházfői tisztétől. A cár viszont kapva kapott volna a lehetőségen, a pátriárka önkéntes távozásán, de semmit sem ért vele, mert nem nevezhetett ki újat a helyére. Volt is pátriárkája, meg nem is volt Oroszországnak ebben a szűk évtizedben. A patthelyzetet, hosszú előkészítő munka után, végül az 1666-os egyházi zsinaton oldják meg, ahol a pátriárkát elítélik hivatala önkényes elhagyásáért, „az egyháznak, a cárnak, a zsinatnak, és valamennyi pravoszlávnak" okozott sérelmekért, megfosztják rangjától és száműzik a távoli Ferapontov-kolostorba. Az 1667 elején véget érő zsinat nem nélkülözi a paradoxális mozzanatokat. Erősen kiütközik koncepciós jellege, amiben a legnagyobb szolgálatot a cárnak az a Makarij antióchiai pátriárka teszi, akit annak idején éppen Nyikon használt fel az óhitűek elítélésében, és akit szintén megfosztottak patriarchátusától. Most viszont Nyikon az, aki emiatt nem ismeri el a keleti egyházfejedelem kompetenciáját, és általában a görög könyvekét, mert azokat, úgymond, „eretnekek nyomtatták". A zsinat azonban kimondja a javított szövegek és szertartások kanonikus jellegét, tehát szankcionálja a nikoniánus reformokat, és egyben kiátkozza az ellene fordulókat.4 6 Az 1666-1667-es egyházi zsinat határkő az orosz egyház történetében. A legkevésbé sem azért, mert helyreállította a „cárság és a papság" bizánci mintán
