Századok – 1997
Tanulmányok - Szalay Miklós: Ifjabb Andrássy Gyula gróf pályájának első szakasza (1860–1904) III/623
628 SZALAI MIKLÓS 1946) megint csak a képviselőházé. A „klánhoz" kell azonban sorolnunk még Andrássy nővérének férjét, Batthyány Lajos gróf országgyűlési képviselőt és későbbi fiumei kormányzót is. Az Andrássyak rendszerint — előbb id. majd ifi. Andrássy Gyula irányítása alatt — közösen foglaltak állást politikai kérdésekben. Súlyuk igen nagy volt, nemcsak az idősebb Andrássy tekintélye, és politikai pozícióik, hanem a magyar gazdaságban betöltött szerepük miatt is. Nemcsak a család százezer holdnyi birtokára kell gondolnunk, hanem például a Manó, majd Géza tulajdonában lévő rozsnyói vashámorokra is. Nagy súlya ellenére az Andrássy-csoport kissé elszigetelt volt a magyar politikában, a Szabadelvű Párt tagjainak többsége ugyanis nem az arisztokráciából, hanem a dzsentri-középbirtokos rétegből, illetve az ilyen eredetű értelmiségiekből és államhivatalnokokból került ki. Ezért az Andrássyak, és általában a szabadelvűpárti mágnások mindig is kissé idegenül mozogtak a Lloyd-klubban, ahol a Szabadelvű Párt belső élete folyt. Az arisztokrácia többsége viszont egyáltalán nem liberális, hanem klerikális-konzervatív beállítottságú volt, és — jóllehet nem volt képes reális alternatívát nyújtó erővé válni — mindig megőrizte távolságtartását a Tiszák köznemesi-középbirtokosi hátterű liberalizmusával szemben. A hozzájuk is sokféle — rokoni és baráti szálakon át — kapcsolódó Andrássy-csoport egyfajta közvetítő szerepet töltött be tehát a konzervatív arisztokrácia és a liberális kormánypárt között, ez volt a helyzet már az 1885-ös főrendiházi reformnál is. A fiatal Andrássy Gyula a már vége felé közeledő 1884-es országgyűlésben semmilyen működést nem fejtett ki. A sajtó is csak mint egészen kezdő, fiatal emberről ír róla, enyhe iróniával fűszerezve.1 7 Az 1887-es parlamenti választásokon ismét Csikszentmárton képviselőjévé választották ezúttal is egyhangúlag... Az 1887-92-es országgyűlés, amelyben Andrássy politikai tevékenysége megkezdődött, már a magyar parlamentarizmus és politikai élet századfordulós válságának kezdeti szimptómáit mutatta. Tisza Kálmán, a „Generális" és az általa vaskézzel összetartott Szabadelvű Párt uralma egyre inkább ingadozni kezdett. A felszínen úgy tűnt, hogy pusztán a Tisza-rendszer fenntartásának kevéssé épületes eszközei — a korrupció és olykor az erőszak alkalmazása a kormánytöbbség mindenáron való megőrzése érdekében — és a rendszernek a „quieta non movere" elvén alapuló, a nagy alkotásokat létre nem hozó, a fantáziát és idealizmust nem kielégítő politikája okozta az egyre erősödő elégedetlenséget, a valóságban a politikai elit kiéleződő belső, parlamenti küzdelmeiben — igen áttételesen — a modernizáció ellentmondásai által keltett társadalmi feszültségek nyilvánultak meg. A modernizáció „veszteseinek", a megrendült egzisztenciájú társadalmi csoportoknak az elégedetlensége - mivel a kiegyezés volt, a rendszer működésének alappremisszája, és ennek a mindenáron való védelmezése zárta ki a parlamenti váltógazdaságot, az ellenzék hatalomra jutását, és mivel a politikai kultúra egyetlen, a nagy tömegekhez is eljutó, a legszélesebb körben hatni tudó eleme '48 és Kossuth legendája volt - a 48-as ellenzéket erősítette. Kiélezte a helyzetet az is, hogy az urbanizáció és a sajtó nagyhatalommá válása következtében a felkorbácsolt politikai indulatok egyre inkább mozgósítani tudták a nagy tömegeket, az „utca emberét" is. A függetlenségi ellenzék egyre militánsabb fellépésén túlmenően a kormánypárt hely-
