Századok – 1997
Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557
BISMARCK, ANDRÁSSY ÉS A BALKÁNI VÁLSÁG 1875-1877-BEN 607 nem számíthat a Monarchiára, az 1877 januárjának első napjaiban más vonatkozásban is megmutatkozott. A magyar egyetemisták küldöttsége ekkor érkezett Konstantinápolyba, hogy a díszkardot átnyújtsa Abdul Kerimnek. Az osztrák-magyar nagykövetnek határozottan közölnie kellett a Portával, hogy a diákok magánszemélyek, csak önmagukat képviselik, és a török kormánynak e demonstráció politikai jelentőségét illetően ne legyenek illúziói.309 A törökellenes megnyilvánulások abban tetőződtek, hogy január 22-án Zichy utasítást kapott, hogy haladék nélkül hagyja el a török fővárost. A török kormányra gyakorolt nyomás, amely a tanácskozás iránti lojalitással párosult, kétségkívül ellentmond annak, hogy Andrássy eredetileg szkeptikus volt a konferencia eredményességét illetően. Az ellentmondás valószínűleg úgy oldható fel, hogy az osztrák-magyar közös külügyminiszter, minden fenntartása ellenére nem akarta kihasználatlanul hagyni azt a lehetőséget, hogy a Monarchia szempontjából kritikus orosz-török háborút valahogy mégis elkerüljék, és hogy bevárják a török birodalom véleménye szerint rövidesen bekövetkező spontán összeomlását.31 0 Mi másért is mondta február elején Bécsen átutazó Ignatyevnek, hogy a hatalmak tulajdonképpen elégedettek lehetnek a konferencia eredményeivel, és hogy a törököknek időt kell hagyni, hogy teljesítsék ígéreteiket.31 1 Andrássyhoz hasonlóan Bismarcknak sem voltak reményei abban a tekintetben, hogy a konstantinápolyi konferencia megoldja majd a másfél év óta húzódó keleti válságot. Véleményét nem titkolta, és november 24-én a Berlinen átutazó Salisburynek meg is mondta, hogy sok kételye van, bár hozzátette, hogy a konferencia esetleges kudarca miatt még nem megy minden veszendőbe.31 2 A fenntartások ellenére nem gördített akadályokat a brit kezdeményezésre létrejött nagyhatalmi tanácskozás elé. Werder, a konstantinápolyi nagykövet olyan utasítást kapott, hogy minden orosz-osztrák-magyar egyetértéssel létrejött megállapodást támogasson, és működjék közre abban, hogy a három császári udvar között meglévő egyetértés továbbra is fennmaradjon. Az egyenlő távolságtartás politikájának megfelelően az instrukció azt is előírta, hogy ha a Monarchia és Oroszország megbízottja között vélemény eltérés mutatkozik, a német nagykövetnek tartózkodnia kell az állásfoglalástól.313 A három császár közötti szövetség szellemével egyező eljárás volt ez mind a Monarchia, mind Németország részéről, a konferencia kudarcáért Oroszország mégis két szövetségesét tette felelősség. Gorcsakov már a konferencia megnyitása után néhány nappal nehezményezte, hogy a német nagykövet nem járul hozzá minden további nélkül ahhoz, amiben Ignatyev és Salisbury megállapodott,314 majd január 17-én azt írta Novikovnak, hogy a konferencián megmutatkozott, hogy Oroszország csak saját magára számíthat.31 5 A számonkérő szemrehányás abban csúcsosodott, hogy január 16-án II. Sándor, miután Schweinitz előtt alaposan elmarasztalta a németeket, kéznyújtás nélkül távozásra szólította fel a német nagykövetet. Az önérzetes Schweinitz azt írta Berlinbe, hogy ő nem hajlandó olyan elbánást eltúrni, mint amilyenben I. Miklós részesítette elődjét a krími háború idején.316 Persze az oroszok nemcsak panaszkodtak, hanem kellő rugalmasságot is tanúsítottak. Novikov utasítást kapott, hogy írja alá a Monarchiával kötendő katonai konvenciót, amelyet a konferenciára való tekintettel hetek óta
