Századok – 1997

Tanulmányok - Diószegi István: Bismarck; Andrássy és a balkáni válság 1875–1877-ben III/557

BISMARCK, ANDRÁSSY ÉS A BALKÁNI VÁLSÁG 1875-1877-BEN 601 magyar annektálása ellen, de úgy is, hogy tiltakoztak az ellen, hogy Szerbia ragadja magához a két felkelő tartományt. Ez utóbbi esetben, amint azt az egyik napilap cikkírója megfogalmazta, „nemzetiségünk végképp belefulladna az ellenállhatatlan szláv óceánba." A megnyilatkozások mindamellett mértéktartóak voltak és csupán a napisajtóra korlátozódtak; a parlament és a delegáció fegyelmezetten vette tudomásul a miniszterelnök és a közös külügyminiszter tájékoztatásait. A szerb-török háború megindulása és különösképp az orosz aktivizálódás jeleinek megmutatkozása után azonban felforrósodtak a kedélyek, és parlamenten belül és kívül egymást érték a szélsőséges törökbarát és oroszellenes megnyilvánulások. A szenvedélyek fellángolása akkor kezdődött, amikor Abdul Kerim 1876 október végén döntő csatát nyert a szerbek ellen Alekszinác mellet, és úgy túnt, hogy elérkezik a megnyugvást hozó végleges török győzelem. Október 22-én az egyetemisták fáklyás felvonulást akartak rendezni a török konzul tiszteletére, amire ugyan Tisza Kálmán engedélye ellenére nem került sor, de október 25-én és 26-án a főútvonalakon többezres tömeg éltette a török hadvezért, november 2-án pedig megkoszorúzták Gül Baba síremlékét. A tüntetések hatása a november közepén újra összeülő parlament üléstermében is érződött. Helíy Ignác interpellációt intézett a kormányhoz a cár nevezetes moszkvai beszéde ügyében, Simonyi Ernő pedig azt indítványozta, hogy a képviselőház nyilvánítson véleményt a közös külügyminiszternek a válság kezdete óta folytatott politikájáról. Kossuth Lajos ezekben a napokban üzente az emigrációból, hogy a rettenetes szerencsétlenségnek vallott háborút is kisebb szerencsétlenségnek tartja, mint az orosz hatalom növekedésének megengedését, és az egykori kormányzó véleményét nagyon sokan osztották Magyarországon.269 A Bécsben és Pesten működő követségek, illetve főkonzulátusok, az általuk küldött jelentések tanúsága szerint, elsősorban a közös külügyminiszter állásfoglalásait regisztrálták, de kötelességüknek tartották, hogy kormányaikat a balkáni válsággal kapcsolatos különböző nemzeti megnyilvánulásokról is tájékoztassák. A követi jelentésekben az ausztriai vonatkozások kaptak nagyobb teret, a Magyarországon történtek szűkebb helyre szorultak, de a főkonzuli jelentések részletes információkkal szolgáltak. A jelentésírók figyelme kiterjedt a sajtóra és a parlamentre — melléklet gyanánt sokszor újságcikkeket is postáztak —, beszámolóikban mérlegelték a megnyilvánulásoknak a közös külpolitikára gyakorolt hatását, és arról is számot adtak, hogy az uralkodó és környezete, valamint a közös külügyminiszter hogyan vélekedett ezekről a manifesztációkról. A jelentésekből természetesen a követeknek és a főkonzuloknak a magyar reagálásokról alkotott kedvező, vagy kedvezőtlen ítélete is kirajzolódott. A hercegovinai felkelés megindulása után Beaumont, a pesti francia főkonzul több jelentést írt az első magyar reagálásokról. Ezekkel felkeltette a francia külügyminiszter figyelmét, mert rövidesen azt a választ kapta, hogy Párizsban érdeklődéssel olvasták a beszámolókat, és hogy várják a magyar közvéleményben mutatkozó áramlatok további bemutatását.270

Beaumont megírta, hogy a magyar sajtóban egyelőre nem mutatkozik különösebb részrehajlás: a felkelőket néha ugyan útonállóknak nevezik, de gyakorta a kedvezőbb gerilla, és a vendée-i felkelőkre emlékeztető chouan elnevezést kapják, és hogy a törökök iránt sem mu-